- Azt mondták, ma hullócsillagok lesznek - mondta a lány mosolyogva, miközben a fénylő éjszakai égboltot csodálta.
- Tényleg? - kérdezte a fiú szintén mosolyogva, s a lány arcát fürkészte, ahogyan a holdsugarak rávetődnek. - Soha nem láttam még hullócsillagot.
- Hm, én sem. Pedig rám férne már egy... Remélem lesz ma - elhallgattak, és mindketten az eget nézték. Sok ezer fénylő csillag egy hatalmas, sötét leplen. Ha mélyen belegondolunk, rengeteg mindent jelenthetne.

- Tudod, miért szeretem a csillagokat? - fordult hirtelen a lány a fiúhoz.
- Nem. Nem is tudtam, hogy szereted a csillagokat...- nevetett halkan. A lány csak mosolygott.
- Mert múlhatatlanok - újra az eget nézte, és egyre jobban elmerült a gondolataiban. - Valahol messze, a naprendszerünkben mind ott ég valahol. De a legcsodásabb, hogy vannak, amik igazából már rég elpusztultak. Felrobbantak, vagy egyszerűen csak kihunytak, de mi továbbra is látjuk a fényét. Sosem tudjuk, igazán mikor tűnik el egy csillag, mert ahogy egy eltűnik, egy újabb születik valahol, észrevétlenül. Így őrzik tovább a fényüket egymásban, és maradnak múlhatatlanok. Ahogyan azt már megírták : ’Ha egy csillag fényesen felragyog az égen, egy másiknak ki kell hunynia.’ Az élet hatalmas körforgása...
- És a hullócsillagok? - kérdezte a fiú teljesen belemerülve a lány magyarázásába.
- Azok adják a legnagyobb szépségét a dolognak. Tőlük érzi az ember, hogy a világhoz tartozik. Része volt a csillag elmúlásának, ezzel részesévé lett egy új csillag születésének. Bármelyik ember megtalálja a saját érzéseit, egyetlen hullócsillagban. A szerelmes a kívánságát suttogja el neki, és boldog, mert hiszi, hogy bekövetkezik. Aki bánatos, tudja, hogy nincs egyedül, és hogy minden rosszat valami jó követ. Aki elvesztett valakit, vagy aki éppen megkapja, amit akar. Mind-mind meglátják saját érzelmeik apró kis szikráit egyetlen hullócsillagban. Mi ez, ha nem az élet csodája? - végre visszafordult a fiúhoz, akit addigra már teljesen átjárt a lány beszéde. Csodálattal tekintett rá.
- Nézd, egy hullócsillag! - kiáltott fel hirtelen,  s mindketten rászegezték tekintetük. Egy pillanat volt az egész, és már el is tűnt. - Kívántál valamit? - kérdezte a lány, és a fiú vállára hajtotta fejét.
- Kívántam, és remélem hasonlítani fog a csillagokhoz. Szeretném, ha múlhatatlan lenne, és kitartana, ameddig csak lehet, s csak akkor huny ki, ha mindkettő egyszerre hullik alá... - mondta halkan, s a legszeretetteljesebben ölelte át a lányt, akinek egy könnycsepp gördült le arcán. Mindketten tudták, hogy valami új született, nem csak odafönn, hanem bennük is, és a boldogság, ami átjárta őket, semmihez sem hasonlítható.

Egy magányos estén irtam. saját mü,kéretik nem ellopni. (ugyan,kinek kéne... -.-')