.:[Happycsaj napjai]:.

 Miért aggatunk magunkra álarcokat, amiket talán nem is akarunk? Ami rosszabb, mint mi magunk? És hiába jön rá az ember, hiába tépné le magáról és dobná a feledés tüzébe, észre kell vennie, hogy ránőtt, mint Jim Carrey-re a maszk... Sőt talán annál is jobban, de önmagához képest ugyanolyan ellentétes viselkedésre készteti. Ami ráadásul nem tetszik senkinek, mégsem képes magáról ledobni, s megmutatni hogy ’hé, ittvagyok, ez vagyok én, nem utálok mindenkit, nem akarok mindenkit elküldeni, több szeretet van bennem mint azt bárki gondolja...’ De már csak azért sem megy, mert megtörténtek a beskatulyázások, az ítéletek megszülettek, amiktől mindenkinek megszólal a vészcsengő a fejecskéjében amint hozzájuk szólnak.

Nehéz megváltozni, egy álarcot ledobni azonban még nehezebb. De akkor miért alakítjuk ki, miért nem adhatjuk önmagunkat?
Azt hiszem, ez egy olyan érzékeny, érzelem-centrikus és szeretetéhes ember számára, mint én, valamiféle védekező mechanizmus. Bár azt nehéz megállapítani, hogy mi ellen nyújt védelmet, az emberi kapcsolatok kialakításán kívül. A legnagyobb paradoxon bennem, mikor érzéketlennek mutatkozok, holott sokkal jobban megérintenek a dolgok, mint az látszik. Az érzéketlen emberektől pedig persze hogy mindenki elfordul... De én egyszerűen félek megmutatni, hogy mi az ami megérint, mert azzal úgy érzem elárulhatom egy gyengeségem, vagy talán ösztönösen azon vagyok,hogy senki se lássa ha meggyengülök. Ne lássák, hogy van szívem, hogy vannak érzéseim,  mert egy ember talán legsebezhetőbb gyengesége az érzések. Ha azt hiszik, nincs, nem fognak belém taposni a földön... Vagy mégis? Végül is, a mai emberek már azt se nézik merre, kibe, mibe, csak taposnak. Ez nem jött be...
Akkor sem árulhatom el magam. Szerintem soha nem is fog ez változni... Kevés ember van, aki valóban ismer. Ők szeretnek... nekem ez elég. Azt hiszem, könnyen meg tudom ítélni, hogy kinek tehetem meg, ki az, aki nem fog belém rúgni ott, ahol gyenge vagyok. Ugyanis eddig, akiknek valóban megnyíltam, még nem tettek ilyet. Egyikőjükben sem kellett csalódnom, nem szúrtak még hátba. (természetesen van kivétel, de elenyésző számban, no meg az sem barátok közt) Én ezzel boldog vagyok, amennyire lehetek, s bár sajnálom, hogy ritkán beszélhetek azokkal, akiket igazán szeretek, s azt is legfőképp neten, tudom hogy idővel in real life is megtalálom a társaságom. Addig pedig maradnak a buszozások, vonatozások, de nembaj, szeretek utazni. (:

 

Jön a meleg, menjetek strandra, nehogy otthon döglődjetek mint én ;DD
Csókolom!

 Több, mint egy éve írtam utoljára, pedig annyiszor, de annnnnnyiszor elterveztem, hogy fogok. Akartam, és kellett is volna. Szükségem lett volna rá... Egyszerűen csak, nem akartam csupa butaságot és összevisszaságot írni, mert legtöbbször csupán annyi tellett volna tőlem.

Nem akarok "life update"et nyomni, történt ez, történt az, szakítás, magány, baráttalanság, de ezekkel megbírkózom anélkül is, hogy le kéne írnom. Sokkal másabb gondolatok vannak bennem, amiket úgy érzem tényleg ki kell írnom. Nem véleményért, csak... ha leírom, és megosztom, valahogy sokkal inkább rendeződnek bennem a dolgok. Német barátnőmnek írtam egy majd' 2oldalas ímélt(angolul), kiírtam amit akartam, és az is teljesen jól esett, mostmár csak a reakcióját várom. Lehet elküld majd diliházba, nemtudom. :Đ

Éreztétek már úgy, mintha 2 feletek lenne, amik állandó harcban állnak? Nem a skizofréniára gondolok, ez sokkal inkább... személyiségkettősség, mint tudathasadás. Sőt, nem is személyiség... lélek. Mintha... Két lélek lenne bennem, akik állandó harcban állnak, semmiben sem egyezkednek, az agyam és a testem meg csak a csatatér. Engem szépen lassan leamortizál a harcuk... de nemtudok mit tenni ellenük. De ha egyszerűbb megfogalmazás kell, állandó harcban állok saját magammal. Bármit is csinálok, nem tudok neki sem teljes szívvel örülni, sem teljes szívemből bánni. A rosszban mindig találok jót, és bár mondhatnánk hogy ez jó... De nem, most nem. Nincsenek tiszta érzelmeim. Minden csak bizonytalanság és kétség bennem, nincs teljes öröm, nincs teljes bánat, de kétségbeesés sincs. Üresség van, vagy bizonytalanság. Én vagyok. Csakúgy, vagyok................
Pihenek. Szabadságra ment a lelkem, és itthagyta a testem két hülyének akik marhára nem képesek kompromisszumokra. Vagy csakis arra képesek? De egyik sem tud győzni felettem. Remélem idővel visszatérek énis, elüldözöm ezt a két hülyét, és végre újra minden normális lesz.
Keresem a helyem. A helyem, ebben a hatalmas, haaaatalmaaaaaaas világban. De egyelőre semmi lehetőség a megállapodásra, illetve semmi kilátásom nincs. Minden érdekel, minden felkelti a figyelmem egy időre, aztán csillapodok, és másfelé indulok. De már annyira de annyira elegem van ebből... Helyet akarok, és biztonságot. Bizonyosságot. Bika vagyok, az isten szerelmére, utálom ha kicsúszik a lábam alól a talaj, azt szeretem ha biztosan állhatok egy helyben, semerre sem mozdulva. Márpedig mostanában csak mozdulok, ki mindenki és minden elől...
 

Loneliness makes life more disappontment-free. Trust me.

- Könnyen jött, könnyen ment - zárta le a monológját Rebeca, egy újabb (számára csöppet sem fájdalmas) szakítás után. Gondatlanul huppant le a kanapéra, és szórakozottan kapcsolgatni kezdte a TV-t.

- Neked ennyi a szerelem?! - kelt ki magából mellette ülő jó barátja, Nick. Minden ilyen esetnél felháborodottan szemlélte az eseményeket, és hitetlenkedve hallgatta Becky korántsem érzelmes meséléseit, hogy hogyan is történt az egész.
Becky csak elmosolyodott, rájött, hogy barátja teljesen félreérti a benne lezajló dolgokat.

- Ugyan kérlek, ennyire azért ne becsülj alá - fordult felé mosolyogva, kissé félredöntött fejjel. - Azt hiszed, ez nekem szerelem? Ah, ugyan! Elárulok neked valamit: még sohasem voltam szerelmes - mosolygott a távolba. - Persze, lehetne mondani, hogy akkor honnan is tudhatnám, de pont innen. Aki szerelmes, azt hiszi, ő tudja a legjobban, mi a szerelem. De szerintem ez nem így van. Aki szerelmes, azt elvakítják az érzelmei, és még a legjelentéktelenebb dolgot is a szerelem hozzávalójának tekintik. Egy szerelmesnek összemosódnak a fogalmak, és sokszor még azt sem tudja, mi a szeretet. Soha ne kérdezd, hogy mi a szerelem, olyasvalakitől, akinek már volt benne része, vagy legalábbis azt állítja. A szerelem témájában csak is egy olyan ember tud tisztán látni, akinek még nem volt benne része.

- Ezzel azt mondod, te, aki még soha nem volt senkibe szerelmes, jobban érted a szerelmet, mint aki már megélte - ez nem is kérdés volt, Nick inkább kijelentette, hátha úgy jobban megérti, ha magának összefoglalja. De sehogy sem akart benne összeállni ez a két dolog.

- Pontosan - helyeselt Becky komoly arccal.

- Mégis miért? - már nem bírta leplezni csodálkozását, és hogy mennyire nem ért egyet ezzel a gondolkodással.

- Hmm, mondhatnám úgyis, hogy az ok egyszerű, de mivel te teljesen ezen elmélet ellen vagy, számodra nem az. Én úgy mondanám, hogy aki már volt szerelmes, az valószínűleg annyi mindent átélt, hogy maga sem tudja mi az, amit szerelemnek, és mi az, amit nem annak tudhat be. Az pedig, aki még nem volt szerelmes... mint például én, az tudja, pontosan tudja, miből maradt ki. Kétség kívül az elvárások kialakulásában a közvélemény, és az olvasottak is szerepet játszanak, de mégis, aki még nem esett szerelembe, és már jó pár kapcsolata véget ért emiatt, az tudja az okokat. Ő tudja, mi az ami hiányzott, mi az amiért úgy érezte, ez a kapcsolat így nem jó... mert nincs benne olyan, ami a szerelem kialakulásához, és meglétéhez kell - beszéd közben néha még Becky is elgondolkodott, hogy mit is akar kifejezni, de mindig megtalálta  a megfelelő módját gondolatai kimondásához.

- Akkor, szerinted mi az, ami a szerelemhez kell?

- Tudod van az a dolog, amit mindig a szerelemre mondanak, hogy ha valakibe szerelmes vagy, akkor csak az ő boldogságát tartod szem előtt, és csak az érdekel, ami neki jó. Már nem fogsz meglepődni: én ezzel nem értek egyet. Ez egy közhely, egy általános téveszme. Szerintem... a szerelemben nem az imádottunk boldogsága az elsődleges... a szerelem az, amikor mi magunk, jobban ismerjük a másik vágyait, de nem csak úgy, hogy azt hisszük... hanem amikor valóban tudjuk, mi az, amit a másik akar. Amikor jobban tudjuk, mint ő. Amikor mi tudjuk, míg ő csak hiszi. Ezért nem tartom valósnak azt a dolgot, mikor egy szakításnál az egyik fél azt mondja  ’ez így nem megy tovább, én boldogabb lennék nélküled’ és a legrosszabb válasznak tartom ha a másik úgy felel, hogy ’rendben, ha te boldogabb vagy nélkülem, elengedlek’. Persze lehetnek ilyen esetek, amikor valóban így van, de rengeteg esettel találkoztam már, amikor a szakító fél nem is igazán akarta a szakítást, egyszerűen csak bizonytalan volt, ami felemésztette, és ezért rossz döntést hozott. De a másik ezt nem tudta, és könnyűszerrel beleegyezett a szakításba, mert azt hitte, ezzel udvarias, és boldoggá teszi a másikat. Ezeket a tévedéseket hívják egyesek szerelemnek... Amivel szerintem teljesen eltájolódnak. Te voltál már szerelmes, Nick? - fordult hirtelen barátja felé, mint aki egy transzból tért vissza.

- A te értelmedben? Nem, azt hiszem nem - mosolygott Nick, bár még mindig nem egészen érezte valósághűnek Becky szavait, mégis elgondolkodtatták. - Mások értelmében viszont rengetegszer. Mondják is sokat, hogy ’Nick, te túl gyorsan beleszeretsz a lányokba...’ és ezzel mindig egyet kell értenem. Azt hiszem, ilyenkor olyan vagyok, mint... nincs jobb szó: mint egy rajongó. Sokszor van úgy, hogy már akkor beléjük szeretek, mikor a nevükön kívül nem sok mindent tudok róluk. Mindig csak később, és fájdalmak árán jövök rá, hogy a lány, nem is az a lány, akinek én gondoltam. Ilyenkor mindig összetörök valamennyire, egy kicsit magamba zuhanok. Akkor jön jól, hogy dalokat írok, mert ezeket a helyzeteket ki tudom magamból írni, és ezáltal kevesebb ideig tart az összezuhanás, mint rendes esetben tartana. Azt hiszem, az ilyen eseteket dalírás közben dolgozom fel. Még jó, mert ha nem lenne hogyan feldolgoznom, szerintem már érzelmileg eléggé instabil lennék... Annyiszor történt ilyen, és én mindannyiszor csalódtam, egyesek ilyenkor azt mondanák, már hozzászoktak a csalódáshoz... De ilyen nincs. Az ember nem szokhat hozzá egy érzelemhez, főleg nem egy rosszhoz, ilyenkor csupán mélyen magába süllyeszti, ami pedig ott fogja marcangolni a szívét belülről, sohasem hagyja nyugodni, ő pedig nem tudja, miért is ennyire boldogtalan... Ezért inkább mindig valamilyen módot keresek arra, hogy feldolgozzam a csalódásokat. Márpedig minden kapcsolat vége, valahogyan mindig csalódás, vagy fájdalom...

- Érdekes... nézőpont - nézett rá Becky furcsán. Nick pedig nem értette ezt a nézést, azt hitte amit elmondott, mindenki számára természetes.

- Egyik szakításod sem keltett benned csalódást, fájdalmat? - kérdezett rá Nick, de még kimondani is természetellenesnek tűnt.

- Nem, igazából... Nem. Ha szakítok, az okkal van, még az is, ha velem szakítanak. Ha pedig nem vagyok szerelmes, nem nevezhetném fájdalmasnak, és csalódásnak a szakítást. Inkább nevezném az érzést... megkönnyebbülésnek. Megkönnyebbülés, hogy nem döntök tévesen, hogy nem kötöm össze az életem valaki olyannal, akivel előbb utóbb úgyis megszakad a harmónia. És ilyen esetekben, jobb előbb, mint utóbb.

- Te kőszívű...- meredt maga elé Nick. Kicsit megrendítette ez a fajta felfogás. Kétség kívül két külön világban élnek, ezzel eddig is tisztában volt, de pont azért vannak meg ilyen jól, mert elfogadják a másik véleményét, és nem próbálják a sajátjukéra formálni. - Még, soha nem sírtál fiú miatt? - próbált valami olyat találni, amiből újra azt gondolhatja, hogy egyik legjobb barátja mégsem olyan rideg és közömbös, mint amilyennek mutatja magát. Ám a következő pillanatban egy percre megbánta kérdését, mert Rebeca arca megfeszült, és ideges, egyben keserves mosolyra húzódott a szája.  Látszott rajta, hogy ezer és ezer gondolat cikázik a fejében, lénye egyik fele pedig arra koncentrált, hogy ne gondoljon rájuk, hogy ne érezze át újra, a gondolatok súlyát. Lassan, és halk, nyugodt hangon kezdett el beszélni.

- Egyszer, volt egy barátom. Egy nagyon-nagyon jó barátom... De sohasem jártunk. Pedig mindketten tudtuk, mennyire kellünk a másiknak. Nem szerelem volt, egyikőnk se volt szerelmes a másikba... éppen elég volt az a szeretet, és az a vonzalom, ami mindkettőnket hatalmába kerített, akárhányszor csak egymás közelébe kerültünk. Szóval, ő volt a legjobb barátom, vele mindent megosztottam, és ő is mindent megosztott velem. Kamaszok voltunk, éppen életünk azon időszakában, amikor még kerestük önmagunkat. Igaz, ő 1 évvel idősebb volt nálam, 17 éves, de mindig azt mondta, érettebb vagyok még nála is - mosolygott, mint az emberek a kellemes emlékeken szoktak. - Aztán kiderült, hogy ez valóban így van - bár próbált nyugodtan tűnni, arckifejezése elárulta, fájdalom és elkeseredettség áradt a szeméből. De Nick mást is észrevett, észrevette a mélyben bujkáló csalódás elkerülhetetlen marását. - Rengeteget lógtunk együtt, néha úgy viselkedtünk, mint egy szerelmespár, fogtuk egymás kezét, és nevetgéltünk. Én felnéztem rá, ő tisztelt engem. Kiegészítettük egymást, egy lélek lettünk, két testben. De észrevettem, hogy megváltozik, egy hónap alatt annyira más lett, hogy kezdtem aggódni. Ismertem a suliját, és tudtam, hogy rossz társaságba került. Beszéltem a fejével, ő pedig hallgatott rám, és megnyugtatott, hogy csak néha lógnak együtt, iskolán kívül sosem. Én persze hittem neki, és megnyugodtam, bár belül tudtam, hogy valami akkor sincs rendben. Egyik nap, mikor megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba, átmentem hozzájuk, hogy egy kis időt előtte is együtt töltsünk, de az anyukája azt mondta, nincs otthon, haverjai elhívták. Én pedig nem tudtam, milyen haverokról beszélhet, mert a legjobb barátja én voltam, ismertem a baráti körét, közös barátaink voltak, és sosem mentek úgy el senkivel, hogy ne szóltak volna. Ezért elkezdtem sétálni a mozi felé a kertvárosból, és egyre csak azon agyaltam , kikkel lehet. Aztán megláttam a park felé menni, azzal a csapattal, akikkel nem szerettem volna... Úgy döntöttem, észrevétlenül utánuk osonok, így követtem őket egészen a parkig, ahol a fák mögül figyeltem az eseményeket. Az egyik padhoz mentek, ahol egy fickó ült, akiről mindketten tudtuk, hogy drogdíler, ugyanis közös sétáink alkalmával próbált már ránk sózni egyet s mást. Meglepetésemre, Ő, pont ő volt az, aki átadta a pénzt, és átvette a cuccot. Névről pontosan nem tudom mi volt, de mint később kiderült, egy bikát is kiütne... Ezen felfedezésem után csalódottan sétáltam haza, amikor pedig átjött, hogy elmenjünk moziba, csak ráordítottam , hogy hogy tehette ezt és miért hazudott nekem ennyit, majd rácsaptam az ajtót. Akkor jöttem rá, hogy ő már nem az a srác, aki az én legjobb barátom, és már soha nem is lesz az... ekkor sírtam. 3 napig mást sem csináltam. Sírtam, keservesen, senkit nem akartam látni, róla még hallani se akartam, csak sírtam, minden érzelmet kisírtam magamból. 1hét múlva kaptuk a hírt, hogy a park egyik fája alatt találtak rá, eszméletlen volt, a kórházban kiderült hogy túladagolta magát, és később már nem bírták megmenteni. És még saját meglepetésemre is... ekkor nem sírtam. Rezzenéstelen arccal hallgattam végig, amit a rendőrség elmondott az esetről, mert tudtam, hogy ők nem az én legjobb barátomról beszélnek. Az én legjobb barátom soha nem tett volna ilyet, csakhogy ő már nem az a srác volt. Később, átadtak egy levelet is, amit nekem írt valószínűleg még azelőtt, hogy a parkba ment. Keserves hangvételű levél volt, leírta minden fájdalmát, minden bánatát, és leírta, mennyire sajnálja amit tett, amit velem tett. Amit magával tett... Azt a levelet a legjobb barátom írta. Felismertem. Az volt az utolsó eset, hogy az volt, akit én szerettem. Már csak egy levélben maradt meg... Amit a temetéskor is magamnál hordoztam. Ott sem sírtam, nem... Csak a felismeréskor, hogy a legjobb barátomból mi lett. Csak az fájt... a többit már tárgyilagosan szemléltem, többi esetben már csak egy srác volt, akit ismertem, de nem közelről... csak látásból - levitte a hangsúlyt, és a hangerejét is, jelezve hogy a mondandójának vége.

Nick valósággal megdöbbent, hogy egyetlen könnycsepp sincs Becky arcán, sem a szemében. Csupán az a mélységes fájdalom van az arcán, amit még soha nem látott rajta. Megkönnyebbült, mikor felismerte, hogy ez az egész csak egy álarc, és meg is értette, miért használja. Nem tudott mit mondani, mert egy ilyen történet után, semmi nem tetszett helyénvalónak. Csak nézett maga elé, és érezte ahogy folyamatosan, egyre jobban ismeri meg ezáltal Rebecát, és minden, eddig meg nem értett gondolatát lassan kezdi felfogni, és elfogadni. Láthatólag Rebeca se igényelte most a beszédet, inkább eldőlt a kanapén, és mosolyogva idézte fel magában a szép emlékeket. Megkönnyebbült, ismét, hogy egy újabb részét fedhette fel, amit eddig annyira igyekezett titkolni, és elrejteni. Tudta, hogy ezen a délutánon már nem sok szót fognak váltani, és tudta, hogy most ismét valami egyesítette őket, ami jó érzés volt. Lassacskán elnehezült a szeme, ezért inkább becsukta, és úgy nosztalgiázott, és kezdte felfedezni az egyezéseket Nick, és hajdani legjobb barátja között. De túl sokat nem tudott gondolkodni rajta, mert elnyomta az álom, így a délutánjuk valóban csöndben, és nyugalommal telt.

Megvallom, nem most volt hogy utoljára írtam. Nem is egy hete. Sőt, már azt sem tudom hány hónapja. De a pontosság nem is fontos, a lényeg a lényeg, hogy régen. És ez rossz. Enyhén kifejezve.

Nem tudok írni, illetve, persze ez hülyeség, tudni tudok, ha szabad ezt mondanom, a "tehetségem" nem ment el. Csak az ihletem, vagy az ihletes időszakom, vagy az időm... Valami nincs meg hozzá, ezért nem szoktam már leülni és írogatni. Pedig Istenem, mennyit segítene rengetegszer... Lehet azért is vagyok ennyiszer padlón, mármint hogy nem ténylegesen, mert nem vagyok padlón, egyszerűen csak... úgy érzem. És ez mégrosszabb, amikor minden ok (fogjuk rá) és úgyérzem hogy padlón vagyok, mert akkor csakazért is padlón leszek, ha egyszer bemesélem magamnak. Pedig én nem akartam, tényleg nem akartam, véletlen volt... vagy mi a szösz. Bevallom, néha jó azt mondani hogy igenis, most szarul vagyok! Mert szarul akarok, mert már rámfér! Mert annyi ideig tartottam magam és igyekezdtem jó képet vágni, nekem is kijár a padló! Tényleg jólesik, habár sokan hülyének néznek olyankor, de ez csak segít hogy szarul legyek. hehe. Hmmm az írásnál tartottam... Ez a fránya témaváltozás. Ez van ha az agyam gyorsabban dolgozik mint a kezem. (tehát mindig) A minap történetet akartam tovább írni, Jb-set de mire visszaolvastam hogy emlékezzek miről is van szó, kiment mind az ihlet és kedv, mind a koncentráció. Szóval nem jött össze, úgyhogy most úgydöntöttem, ha törik, ha szakad, kiírok magamból mindent (vagy legalábbis amit ki tudok) még ha nem is érdekel senkit, az engem se, csak hogy kiadhassam.

Térjünk a címhez. Itt a tél, a hideg, a borús, ködös idő, és ilyenkor valahogy én is úgyérzem, hogy azonosulok az idővel. a viselkedésem hideg, vagy ha úgytetszik, rideg, a kedvem borús, a gondolataim pedig ködösek. És ez nagyjából igaz minden napomra. Mert sajnos jön a monotonitás is, minden nap suli, aztán haza, és stb stb. Persze TUDOM, ez nagyobbrészt rajtam is múlik, de ebbe NAGYON NEM SZERETEK belemenni. ÚGyhogy hanyagoljuk, köszöntem.
Tehát a borús hangulat és egyben ködös gondolatok... sohasem szülnek jót. Mármint, jó viselkedést... de olyankor olyan nehéz jópofit vágni, és magadbantartani az egyébként tök alaptalan vagy lényegtelen problémákat, egyszerűen ki kell jönniük mert túl rossz a hangulatod ahhoz, hogy elviseld, ha másnak jobb. Igen, van ilyen, akármennyire is próbál az ember imádnivaló, együttérző és kedves lenni, néha (vagy gyakran) muszáj kijönnie annak is, hogy "ha-én-így-akkor-te-is". Hogy őszinte legyek, nehéz kijönni abból az állapotból. Legtöbbször nem segít más, csak egy jó adag alvás. Hogyismondjam, ezt nem én szívom meg... hanem aki veszi a bátorságot és hozzámszól. Mert abból általában semmi jó nem sül ki de hehe ezvan nemtudok mit tenni.  Denemám. Vagy csak nem akarok? hmmm kitudja. A lényeg h szóval ez van, ez szokott lenni, és valami olyasmi is hogy kezdek hozzászokni. Mások nem? óóó szegények... majd hozzászoknak. Mást nemtudnak. Vagy megszöknek, az se nagyon érdekel. Mert úgyis visszajönnek. Mert mindig ez van. ^^

Paulo Coelho-t akarok olvasni, olyat, amit még nem olvastam. Kell, szükségem van rá, szükségem van filozófiaadagokra. Meg pszichológia. Meg ilyenekk... Karácsonyra remélem kapok 1-2 könyvet tőle. Kértem. A többi már... kituggya.

Ki a normális? Mit nevezünk normálisnak? És mit/kit bolondnak? Én néha bolondnak érzem magam, mert azt csinálom amit éppen szeretnék, még akkor is, ha az olyan mintha mindenki mást lesz*arnék. Olyan vagyok, amilyenhez éppen kedvem van... Azt gondolom, amit csak akarok, és ezt ki is mondom. Bolond vagyok? néhány ember szerint biztosan. Azok szerint, akik az én szememben bolondok. Akik úgy viselkednek, ahogyan elvárják tőlük, ahogyan az "meg van írva". A bolondság, nézőpont kérdése. Ez egyszer biztos. Mint a történet, amikor egy vár kútját a gonosz varázsló megmérgezte, hogy aki iszik belőle, mind megbolondul. Szép lassan a falu minden lakója ivott belőle, így mindannyian bolonddá váltak. Kivétel a kiráy és felesége, aki tudott a dologról. Ezért mikor új dolgokat akart bevezetni, mindenki bolondnak nézte, hogy micsoda sületlenségeket beszél... És igen, átlagos emberi megoldás: a király felesége azt mondta, igyanak ők is a kútból, mert akkor nem lesznek mások, épp ugyanolyan(bolond)ok mint a többi lakó. Megtették, bolondok lettek, vagyis a többi lakó szerint normálisak. Nézőpont kérdése... Én nem leszek olyan mint a feleség, én bolond maradok, mert bolond akarok maradni, mert szeretek bolond lenni. Remélem, ezzel nem csak én vagyok így, és van más is aki szintén bolond, mint én, szeretettel várom :)

 

Azthiszem ennyi tellett, kezd elfogyni a türelem és koncentrációkésségem az íráshoz. Majd ha megint nembírom (nem hónapok múlva) szerintem ismét írok. Kinek? nemtudom. de fogok. Sziasztok
 

Ha most megkérdeznéd tőlem, mit jelentesz nekem, én azt felelném: semmit.
Semmit, csak az egész életem...

Annyi minden jutott eszembe, ahogy visszaolvastam a blogomat. Elöször is, mielőtt elfelejtem: Ennyit a legjobb barátnőről. (: Már egy ideje... Mostmár beletörődtem hogy sohasem fogok olyat találni, aki megfelelne a szerepkörnek. Majd túlélem. (:

3hét van a szóbeli vizsgákig, és hogy őszinte legyek, SEMMIT nem tudok. xD Nem is kívánok többet foglalkozni ezzel a témával. :P Csak úgy megszösszentettem. xD

Annyira fura szagolgatni a pólóját... amit szünetből kunyiztam el tőle, hogy legyen "mivel aludnom". =D Végül nem ezt a célt szolgálja, mert amint megéreztem rajta az illatát, úgydöntöttem, nem használom el róla az illatanyagokat, inkább csak ottvan az ágyamon, és amikor már elvonási tüneteim vannak, megszagolgatom. Persze mindig más reakciót vált ki... (: vagy sírok, vagy mosolygok. :P De olyan fura, hogy csak a hozzá tartozó érzések jönnek, ahhoz hogy konkrétan bevizualizáljam magamnak őt is, erősen kéne koncentrálnom.

Voltatok már szerelmesek? Én azthiszem igen... azt nem merem állítani hogy most az lennék. Ez olyan... olyan más. Persze az is lehet, hogy nem tudom mi az a szerelem, és pont összetévesztem, az ezelőtti nem volt az, és most vagyok szerelmes. Nem tudom, és azt sem tudom kiderül-e valaha. Bár ha minden úgy megy ahogy szeretném... akkor nem lesz másik viszonyítási alapom. Mert őt soha, soha de soha nem akarom elveszíteni. Szeretnék még rengeteg időt megosztani vele, rengeteg élményt, érzést, tapasztalatot és eseményt. Rövidebben, szeretném vele megosztani az életem. Nem tudom melyikőnk mennyit fog még változni az elkövetkezendő években... de nem is érdekel. Ami engem illet: én változhatok, de az érzéseim sohasem múlnak. Ismerem magamat. Ha én egyszer valakit szeretek, az többé nem menekül, csak ha eléri hogy megutáljam. (:

De ha valakit ennyire szeretek mint most őt... az sohasem tudná elérni. :P

Majd egyszer még írok, most ennyi tellett. Puuusza(=

Furcsa, de rájöttem, hogy megváltoztam.
Más vagyok.
Jobb vagyok.

Nem szembetűnő a változás, viszont teljesen jó. Színes ruhákat keresek, ha veszek. Kezdek megnyílni. És, azthiszem, megpróbálok tenni lépéseket afelé, hogy kimutassam az érzéseimet. Ja, és hogy őszintén megbeszéljem a dolgokat és elmondjam a véleményem ha valami gond van egy baráti kapcsolatommal, vagy ilyesmi.

Igen, biztos, hogy megváltoztam, és nagyon is szimpatikus, ez az új én. Szeretem, és mások is szeretnek. Nyíltabb vagyok, őszintébb vagyok, de ugyanakkor megértőbb is. Azt nemtudom, hogy ezt mi hozta ki belőlem, de nem is érdekes igazán. A világot színesben látom, a kapcsolataimat színesben látom, de leginkább magamat. Sokkal jobban meg tudok birkózni a világgal, és sokkal pozitívabb gondolataim támadnak.

De legfőképp: szeretek valakit. Már amennyire már tudom... De úgy nagyonnnagyon. És tudom hogy olvasod, mert az előbb kérdezted meg hogy mikor rakom föl, és csak hogy tudd: I M M M M Á Á Á D D D D D L L L L A A A A K K K !!!!!!!!
Na, ez kijött. (: Szóval igen, végre úgyérzem ennek a részének is van értelme az életemnek, szóval, elégedettebb már nem sokkal lehetnék. Ja mégegy kis megjegyzés, egéééész álló nap rád gondoltam, és azt várom legyen már 14-e. szörnyen hiányzol. (L)

A változás jó. Az önbizalom, és az elégedettség jó. A pozitív gondolatok jók. és a szeretet...  a legcsodálatosabb érzés. Szeretek mindenkit, szeretem a barátaimat, szeretem a kuuuuuutyámat(L)(L) /nemfogtetszenihogyelőbbírtam.*szemforgat*/ és szeretem Őőőőőt is.(L) Szeretek élni, és 3éve nem is tudtam, milyen csodálatos érzés ez, amikor valaki elégedett az életével. Mostmár tudom, és semmi pénzért nem cserélném le. (:

Köszönöm a figyelmet... ha valaki fordított rá. (: /rajtadkívül...:P/
Jóéjszakát! :*

Képzeletbeli beszélgetés a kislány énemmel.

Sötétség, magamat látom, amint tapogatódzok, és tulajdonképpen átlátom az egész semmit. Talán, talán nem is sötétség, csak egy nagy semmi... Aztán jön ő, hosszú szőke hajával, bátyjától levetett ruháiban, kíváncsian méreget.

- Ki vagy?
- Én... én te vagyok, 16 évesen. Szerettem volna veled beszélgetni, egy kicsit...
- Te lennél én?
- Hát, valahogy úgy... Lehetne, néhány kérdésem?
- Kérdésed, hozzám? - hitetlenkedve húzza föl a szemöldökét, egy kis gúny is kiül arcára.

- Igen, mert gondolkodtam, a kezembe kerültek képek magamról... vagyis, hogy mondjam, rólad, tehát arról az énemről, aki most te vagy... Mindegy - meglepően zavarban érzem magam előtte, pedig ő a kisebb, és tudatlan, óóó de mennyire tudatlan... mégis, mintha egy nagy ember előtt kéne megfelelnem. Talán attól félek, mit gondol rólam... magáról, úgy 6év múltai magáról. - Szóval, te hogyan viszonyulsz most az életedhez?

- Ezt hogy érted? - idegenkedve néz rám, talán el sem hiszi, hogy én ő vagyok.

- Mit gondolsz, hogy most milyen családban élsz, milyen körülményeitek vannak, és mennyire örülsz ennek?
- Ha te én vagy, akkor ezt tudnod kéne.

- Nem emlékszem...- hajtom le a fejem bűnbánóan. Vagy, talán emlékszem, csak reménykedem, hogy rosszul...

- Nem szeretem a családomat - emlékeim nem csalnak. Szomorú? Az talán mégjobban, hogy ez mostanra sem változott...

- De hát, miért? Mármint, jó, természetesen tudom miért. De rengeteg olyan gyerek van, aki örülne, ha ilyen körülményei lehetnének mint neked! Érted?
- És az engem, mit érdekel? - vágja hozzám makacsul. - Én nem ilyet akarok, nem szeretem őket, állandóan csak piszkálni tudnak.

- Csak azért teszik, hogy neked jobb legyen... - könnyek gyűlnek a szememben a felidézett emlékektől. Tökéletesen tudom mit érez... hogyne tudnám? Hiszen én vagyok...

- Miért lenne nekem attól jobb, mert piszkálnak? Miért kell mindig kiabálni és megszólni ahhoz, hogy nekem jobb legyen? Semmi szeretetet nem kapok! De ezt neked is tudnod kell!

- Én nem... te nem... nem érted még - érzem a könnyek sós ízét, a torkomat szorítják. - Most ez vagy te, itt áll előtted a majdnem 17 éves éned... arról mit gondolsz? - próbáltam másra gondolni, de bármi jött, csak emlékeket ébresztett. Nem az életemből, az érzéseimből, a gondolataimból, amiktől rettenetesen éreztem magam.

- Nem tudom - adta a rövid választ.
 - Gondoltad volna, hogy ilyen leszel?
- Azt hiszem nem. Sosem tudtam milyen leszek, mindig más elképzelésem van.

- Most már tudod...

- Igazából nem - szakított félbe. - Nem tudok rólad semmit... Megnőttem. Rövidebb a hajam... ennyi?

- Szebben látod a világot - szögeztem le. Kételykedve nézett rám.

- Ugyanilyen rossz az életem? - akaratom ellenére is felkacagtam. Mit is vártam, hiszen... én voltam az.

- Sosem volt rossz. Mindig, mindig lesz más, akinek rosszabb. Tudom, tudom hogy téged ez nem érdekel, még most sem érdekel, ezt elárulhatom, de eszedbe jut, és olyankor hálás vagy érte. Nem tudod még mi az a hála, de... Tudod mit? Azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire szégyellem magam azért, amilyen lett belőlem. De rájöttem, nincs miért, sokkal jobb ember lettem, mintha az maradtam volna, aki most te vagy. Értékelem, hogy van családom, értékelem, hogy van ház a fejem fölött, és tudod, lettek barátaim is. Bár az évek folyamán váltogatták egymást, de voltak, és ez számít. Eleinte féltem, hogy ez lesz, amire gondoltam, hogy vigasztaló szók helyett csak közömbösséget és kételykedést fogok kapni, de így világítottál rá, hogy tulajdonképpen, büszkének kell lennem magamra. Sokkal jobb ember lettem, és ennek örülök - kiadtam magamból a gondolataimat, miközben fogalmam sem volt, érdekli-e, vagy alig figyel. Már nem ismerem a régi önmagam, az egyedüli amire emlékszem, a gondolatai. És talán pont ezért sikerült rajtuk változtatnom.

- Akkora hülyeségről beszélsz... - ismét felkacagtam, és sokkal felszabadultabb voltam.

- Majd... majd meglátod - mosolyogtam végül, majd megborzolva a haját, elköszöntem, és elsétáltam, tovább a semmibe. Örültem, hogy tisztáztam ezt magammal, és végül arra jutottam, amire nem is gondoltam volna előtte. Büszke vagyok arra, aki lettem.

 

 

Egy átsírt este, és kiskori képeim nézegetésének a hatása.

Ezvan...

Helo.

Nincs mit írnom, de olyan állapotba kerültem, amikor egész normál blogbejegyzések szoktak összejönni. Igazából, van mit... csak megfogalmazni nehéz. Értitek? A fejem tele van gondolattal, repkednek, nem hagynak nyugodni, nem hagynak pihenni, csak pörög az agyam, és gondol, és gondol... de nem amolyan Micimackósan. Annál sokkal megterhelőbb módon...
Nem tudok kikapcsolni. És ilyenkor csak gyűlik minden, és csak jönnek a gondolatok, és egyik váltja a másikat, és a végére ráébredek, hogy azt sem tudom hol áll a fejem. Az összezavarodottság pedig nem jó dolgokat szül, mert olyankor az ember képes elrontani olyan dolgokat, amiknek normál módban örül, és igyekszik nem elrontani... De ha a fejben nagy a káosz, az a környezetben is káoszt szül, ami pedig a kapcsolatokban.

Magány... rossz dolog. Átéltem már párszor, mint ahogy rengetegen. Van, hogy egy ideig elviselhető, és van, akinek jól esik, de hosszú távon nem jövedelmező. Az egy dolog, hogy némely esetben igazán mazochista tüneteket produkálok, és szeretek néha padlón lenni, de hosszú távon... köszönöm, nem kérek belőle.
Igazából most nem vagyok annyira magányos, mint régen voltam, és természetesen boldog vagyok emiatt, csak néha, rámtör az érzés... mikor szörnyen messze vagyok valaki olyantól, aki igazán közel került hozzám... Olyankor hiába vannak mások, egyedül érzem magam. Fura, és megmagyarázhatatlan dolog, de úgy érzem nem csak én éltem át ilyet. Van, aki érthet.
Nem fogok csöpögni, mert nem akarok. De most csak olyanokat tudnék mondani, hogy mit utálok, mert tönkretesznek dolgokat. Közben nincs bennem utálat, mint már pár hónapja, szeretek élni, szeretek érezni, szeretek mindent meg mindenkit, és csak az írásom tükrözné, hogy igazándiból nem vagyok mindennel kibékülve magam körül. Hogy csak egyet (a legnagyobbat) említsek a dolgok közül: távolság.

Közeleg, nagyon gyorsan közeleg a diagnosztikus vizsga, és még semmit sem készültem. Irodalomból kész van 6 tétel, de még közelsem teljesen. A 16-ból... Bele kéne húzni, van 3 hónap. Úristen... nem, nem fogok belegondolni, mert akkor elkap a pánik, és és és és Á. Szóval higyjétek el nekem, azt ti sem szeretnétek.

Mostanában egyre többet gondolok arra, hogy ideje eldönteni, mivel is szeretnék foglalkozni, mert akkor a hozzá kellő tantárgyakra rá kéne feküdnöm. De igazából még fogalmam sincsen, mert bár gondolkodtam az újságíráson, manapság az nem egy kifizetődő munka. Bár... Azt mondják, a legjobb, ha azt csinálod amit szeretsz. Én szeretek írni, szeretek interjúvolni, szeretek utazni, szeretek ismert emberekkel találkozni, szeretek énekelni (még ha nem is megy...) és sokmindent szeretek csinálni, de semmi olyat, amivel manapság valami megélhetéshez elegendő munkát kapnék, ha csaknem valami csoda folytán én lennék a legkeresettebb a kategóriámban. Bár, a mai ismereteim alapján, minden megtörténhet, és minden amit akarunk, meg is történik, ha eléggé akarjuk. ;)
Őszintén szólva nem görcsölök rá az egészre, mert tudom hogy meg lesz oldódva. Oldva. vagy valami... szóval tudom hogy minden okés lesz. Hejjhejj ennyi ;)

Kezdek fáradni, pedig csak 9 óra, és én úgy 11 körül terveztem lelépni.
Háháháháháháh és hihetetlen hogy neked is Nick jött ki! Háháháháháháháháh. Attól nem félek, hogy te elvennéd tőlem. =D Jó, nem is ő kell... xD Jó, mindegy. :D:D:D:D

Kezdek megint hülyülni, úgyhogy húzok. (=
Remélem jól érzed magad a barátaiddal, bár biztosan. :) Azért... hiányzol. Csak hogy tudd. :) Főleg ide mellém. ily. :)

Pussz mindenki

dec. 26. - 17:26    Nos,  mivel igényt tartottak új blogbejegyzésre, hát írok. =)

Jöttünk haza a buszon tesómtól délután, de már sötét volt, és szólt a zene a fülemben. Olyan, tipikus gondolkodásra kéztető helyzet volt... Nomeg, ráadásul anyám felém fordult, aztán ilyenről kezdett pofázni,hogy milyen rossz lehet az öregeknek, úgy élni, hogy arra gondolnak vajon mikor halnak meg. Mert fiatalon ugye nem lehet tudni, de aki már öreg az várhatja, blablabla.

Szerintem a legésszerűbb választ adtam rá: Normális ember nem gondolkodik ilyenen. Ezt a véleményemet pedig továbbra is tartom, hiszen a normális ember ezeken nem gondolkodik, ám a nemnormális... az meg pont ezért nem normális, mert ilyen gondolatai vannak. Ezáltal az effajta történéseket vonzza be magának. Namost, vegyünk egy példát: ha te azon gondolkodsz, miközben kiveszed a napi postád, hogy na biztos ma is jött egy számla, vagy jajj csak ne legyen közte semmi számla... -féle gondolataid támadnak, máris rábukkansz azokra a fránya számlákra a levelek közt. A teendőd ezellen csak annyi, hogy megváltoztatod a gondolataid. PL:  Dejó, hogy ma is csak leveleket kapok. Fontos, hogy a számlára vonatkozó tagadás, pl ma nem kapok számlákat, ne szerepeljen.

Természetesen így van ez az élet más területein is, és ne jöjjön nekem senki azzal, hogy jajj de hát a számlákat nem lehet véglegesen leállítani... Nem is erre gondoltam, de lényegesen megkönnyítheti az életünket, ha úgy vagyunk vele hogy enm minden nap kapunk, hanem amikor éppen ki tudjuk fizetni. De nem is érdekes, nem magyarázom túl, úgyse tartja be senki. =D

És legyen kicsit rólam is szó már. xD Hjajj épp Pushin’ me away szól a fülemben... Joe kedvenc száma. Hát mit mondjak, enyém is. =) Az egyik. ;P  Na, mindig elfelejtem amit írni akartam, mert elterelődik a gondolatom. Amiről szó lenne: hosszú távú életcél.

Sokan élnek nélküle, ám én az utóbbi időben rájöttem, milyen fontos hogy legyen.

20:26     Életcél nélkül, az ember csak vesztegeti az idejét. Én is azt tettem, csak sodródtam az árral, hogy majd egyszer kilyukadok valahol...Valahol biztosan. De mostmár rájöttem, mennyivel jobb úgy élni minden napomat, hogy tudom, hova vezetnek a szálak, , és tudom, milyen lesz az életem nagykoromban. Túl sok részletet nem árulok el, a lényeg hogy legjobb barátnőmmel fogunk lakni  New York-ban. =) A kezdeteket már kidolgoztuk, sőt, a végét is =D Mármint a folytatást. xD

Tökszuper. Jah és az is =) hogy visszaolvastam a blogomat, és volt benne barátos rész, hogy nekem még sosem volt LB-m =) De majd egyszer biztosan. Hát most van ^Úgy ahogy én azt ott leírtam. ÉS tényleg csudijó dolog. ^^ Szóval... imádjuk Amerikát, imádjuk New York-ot. A nyüzsi, a fények,  az emberek.. Aaaah csodás gondolat. És mindehhez egy közös jövő a legjobb bnőmmel... hab a tortán. =P  Hjaaa és el ne felejtsem említeni, rengeteget köszönhetek A Titok c.  könyvnek. Kriszta (LB) pedig nekem, hogy bemutattam neki. xD Na meg a tesókat... xP Úgyhogy drágám, várom a hálálkodást. Azt a dumát bezzeg tudod lökni, hogy te mennyire szereted a kis dilist, így meg úgy imádod, de nekem megköszönted mááán? xD Nélkülem nem ismernéd a férjed, bby. =D A rózsacsokrot az öltözőmbe...köszönöm. =P

Oké, elkalandoztam xD és mivel már este van, nehéz lenne visszakalandozni. Sőt, igazából már megírtam egy és negyed oldalt. Elégnek kell lennie. =D

Mielőtt el is felejtem... Drága Dániel. xP Kerestem neked egy idézetet, de végül arra jutottam, inkább a saját, csillagos novellaféleségemet neked ajánlom sok-sok szeretettel. Szívhez szólóbb, mint egy lopott idézet. =P

„I will not disappoint you, I will be right there for you...”

 

Pussz everyone. =) 20:38

 

 

Dec. 27. 17:36

Na helóka, újra én újra itt. Az elmúlt pár uncsi percemben IM-et lapozgattam, horoszkóp és satöbbi... Elgondolkodtam, basszus nekem az egész 2008as évemben nem volt senkim. =D O.o  Oké, voltak kalandjaim... először márciusban, aztán egy majdnem kapcsi szepteberben (első randiig jutottunk-.-’) De ennyi. O.o Kicsit ciki, vagy mi a szösz. =D Szóval fura.

Teljességgel kijelenthetem, hogy szerelem terén a 2008as évem tök eredménytelen volt. Ám tapasztalatok terén ezt már nem mondhatom el. És itt most nem feltétlen szerelemre gondolok. Kétségkívül, az egyik tökjó éveim közé tartozik, mert eseményekben dúslakodott. =P =)

Mind év eleje, nyár, és évvége. Wáhúú most jövök rá hogy ebben a blogban már készítettem összegzést. O.o  Mily’ gyorsan telik az idő.

 

Dec. 29. 19:50

Szóval az előző bejegyzésem félbehagytam, de most sincs hangulatom folytatni. =)

Megkaptam a Jonas Brothers Burnin' Up: On tour with the Jonas Brothers könyvet!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Egen egen, örül a fejem. =P Ki is olvastam. Cááááááááh imáááádom. =) Na szépjóestét mindenkinek... =)

Csók, Danikám ;)

 

 És megint gondolkodtam, ahogy visszaolvastam a blogom. Furcsa, de rájöttem, hogy én valójában semmit sem változtam. Ahogy végigkövettem a bejegyzéseimet, az egész mögött ottvoltam én, mindig, mindig ugyanaz az én. Most is ugyanaz vagyok, még mindig ugyanolyan. Az egyetlen dolog ami változik rajtam: a felfogásom. Na az sűrűn változott, de amilyen most, az sohasem fog többet. Most vagyok boldog, vidám, önfeledt. Nem szoktam szomorú lenni, nem szoktam rosszul érezni magam, semmi sem rontja el a kedvem. Ki ne szeretne így élni?

Alig várom hogy New York-ban lehessek legjobb barátnőmmel. Egyszer eljön az ideje, alig bírom kivárni. Ha esetleg a jövőben találkoznátok velem NewYorkban, juttassátok már eszembe ezt a blogot... köszi =P

jaaaah, karácsony van, el is felejtettem. O.o Nos igen, nekem ez a nap pont olya mint a többi szar. xD Anyám mamánál van, én itthonvagyok nevelőapámmal(aki alkoholista mellesleg) és az anyjával(aki idióta idegesítő vén szatyor).
Mindezt a kutyám miatt, az első karácsonya velünk, szóval nem akartam itthagyni. Imádom azt a kis mocskot, és tudom hogy velem fog tartani NY-ba is (L)

 

Most értelmesebb dolgot nem tudok írni, úgyhogy csak annyit tudok mondani hogy pápás. xD

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket... (:

- Azt mondták, ma hullócsillagok lesznek - mondta a lány mosolyogva, miközben a fénylő éjszakai égboltot csodálta.
- Tényleg? - kérdezte a fiú szintén mosolyogva, s a lány arcát fürkészte, ahogyan a holdsugarak rávetődnek. - Soha nem láttam még hullócsillagot.
- Hm, én sem. Pedig rám férne már egy... Remélem lesz ma - elhallgattak, és mindketten az eget nézték. Sok ezer fénylő csillag egy hatalmas, sötét leplen. Ha mélyen belegondolunk, rengeteg mindent jelenthetne.

- Tudod, miért szeretem a csillagokat? - fordult hirtelen a lány a fiúhoz.
- Nem. Nem is tudtam, hogy szereted a csillagokat...- nevetett halkan. A lány csak mosolygott.
- Mert múlhatatlanok - újra az eget nézte, és egyre jobban elmerült a gondolataiban. - Valahol messze, a naprendszerünkben mind ott ég valahol. De a legcsodásabb, hogy vannak, amik igazából már rég elpusztultak. Felrobbantak, vagy egyszerűen csak kihunytak, de mi továbbra is látjuk a fényét. Sosem tudjuk, igazán mikor tűnik el egy csillag, mert ahogy egy eltűnik, egy újabb születik valahol, észrevétlenül. Így őrzik tovább a fényüket egymásban, és maradnak múlhatatlanok. Ahogyan azt már megírták : ’Ha egy csillag fényesen felragyog az égen, egy másiknak ki kell hunynia.’ Az élet hatalmas körforgása...
- És a hullócsillagok? - kérdezte a fiú teljesen belemerülve a lány magyarázásába.
- Azok adják a legnagyobb szépségét a dolognak. Tőlük érzi az ember, hogy a világhoz tartozik. Része volt a csillag elmúlásának, ezzel részesévé lett egy új csillag születésének. Bármelyik ember megtalálja a saját érzéseit, egyetlen hullócsillagban. A szerelmes a kívánságát suttogja el neki, és boldog, mert hiszi, hogy bekövetkezik. Aki bánatos, tudja, hogy nincs egyedül, és hogy minden rosszat valami jó követ. Aki elvesztett valakit, vagy aki éppen megkapja, amit akar. Mind-mind meglátják saját érzelmeik apró kis szikráit egyetlen hullócsillagban. Mi ez, ha nem az élet csodája? - végre visszafordult a fiúhoz, akit addigra már teljesen átjárt a lány beszéde. Csodálattal tekintett rá.
- Nézd, egy hullócsillag! - kiáltott fel hirtelen,  s mindketten rászegezték tekintetük. Egy pillanat volt az egész, és már el is tűnt. - Kívántál valamit? - kérdezte a lány, és a fiú vállára hajtotta fejét.
- Kívántam, és remélem hasonlítani fog a csillagokhoz. Szeretném, ha múlhatatlan lenne, és kitartana, ameddig csak lehet, s csak akkor huny ki, ha mindkettő egyszerre hullik alá... - mondta halkan, s a legszeretetteljesebben ölelte át a lányt, akinek egy könnycsepp gördült le arcán. Mindketten tudták, hogy valami új született, nem csak odafönn, hanem bennük is, és a boldogság, ami átjárta őket, semmihez sem hasonlítható.

 

 

Egy magányos estén irtam. saját mü,kéretik nem ellopni. (ugyan,kinek kéne... -.-')

Hátszóval, Szijasztok! Ha akárki nézi :D Még szünet előtt akartam írni, de sose jött össze. most sem írok magamról semmit :D Csak reklámozom magam XD Belejöttem a welcometáblakészítésbe. Tudjátok, ilyen gportálos oldikra. :D  Azokat reklámozom kicsit, és kész... xD Meg ilyeneket lehet kérni :P Sajnos a blogot nem alakíthatom át weboldallá, magamnak meg lusta vok weboldizni :D áh mindegy, nem rizsázok, háúzozok, csak felrakom a képeket. xD

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az oldalnév csak illusztráció :P

Bár tudom hogy el sem olvassák, de én leírtam, mert tetszenek. Ady tényleg tisztelendő költő volt, ráadásul a gimnáziumom is az ő nevét viseli...
Bár én tudnék így írni, bár tudnék egyáltalán verset írni...csak úgy, reflexből, ihletből, mintha magától mozogna a kezem. De nem, nem megy, se verset, se rajzot, se novellát készíteni.

Nincs életkedvem, napok óta nincs, minden elveszi. A nap eleje mindig jó, de a végére egy árva mosolyt nem lehet belőlem kicsikarni. Persze MSNen könnyű mer ott még akkor is röhögést írok ha sírok. Ki veszi észre...senki. Senki, csak aki ismer, és érzi. Nincs ilyen (:
Jósszakát. Már csak 2 nap (:

Szeretném ha szeretnének

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkinzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

 

SÍRNI, SÍRNI, SÍRNI

Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdezni, hogy kit temetnek,
Csengettyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.

 

Idegileg kikészültem. Ma lett volna Zoli hivatalos oldalának a chat-jén Zoli, de lefagyott állandóan mert rengetegen voltak. És írtak. És ez az ami szarrá szedte ma az idegeim. Egyszerűen kibírhatatlan. Annyira szarul vagyok, hogy már a bőgés se megy, hiába szeretnék. Nem azért mert fanatikus lennék, komolyan nem az a bajom, nem bánom hogy nem beszélhettem vele, egyszerűen csak nem hiszem el hogy ennyire nem normálisak az emberek. Ha 40szer mondod el, akkor se fogják fel hogy kussolni kéne. Ugyan, dehogy...ez basz fel. Nyugtató kéne, az esne jól. Valaki segítsen....

Május 2-án BZ Klub. BörZdéj Klub, A Belvárosi Színházban, és mivel szünet is lesz meg szombat is, el kéne menni... de egyedül nem teszem meg. Vagy nem tudom... Pont akkortájt van a szülinapom. Mint Zolinak. (: De annyira, annyira rossz előérzetem van, hogy már rémisztő. Komolyan... Nem tudok már mit kezdeni se vele.

Megint egy hosszú unalmas hétvégém lesz. Remek... Csúcsszuper... Nembaj. FASZT NEM BAJ, ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ.

Viszlát, nem bírom tovább...

2008 van. Április. 17. Csütörtök délelőtt, 11:33. Nem tudom mit írhatnék. Kedvem lett írni, de nem tudom miről. Hmm olyan fura minden, hehe. Tök jól vagyok amúgy. =D Csak sajnálom h unatkozom hétvégén majd, pedig már hiányzik a WestEnd :S Meg Tecóóóókámmal is találkozni kéne, együtt betámadnánk a Pesti Broadway-t. (: És a Zoli-hatás meglesz ;) Meg tecóókámnak az Ati-hatás is. :D Ami eddig kimaradt, az már csak az Árpi-hatás. Mostanában az hat a legjobban. xD Jobb mint a Axe hatás. XD Heheheh... :P Írt a német cserediákom is, email-ezünk. :) Eddig tök aranyosnak tűnik, de majd meglássuk mi lesz. :P

Nem jó h mindig jön egy érzés. Most is, egy hatalmas vágy a változtatásra. Miért nem megy. Annyira szeretném :) Annyira jó lenne, jól esne, búcsút mondani a világnak, amiben azt gondoltam h élek. Eccer talán biztosan sikerül. Na mindegy. :) Nem tudok többet írni, majd egyszer valamikor. Adok hírt magamról.













































Zoli-hatás forever. :) Byebye, az Operettszínház legyen veletek ;)

Hiányzik 2006. Hiányzik 2006 nyara. Hiányzik a Tokio Hoteles rajongásom kezdetleges korszaka. A tavasz. Azok a hónapok. Azok a barátok, akik akkor... Istenem, mennyire hiányzik. Annyira tudatlan voltam, annyira egy kis...fruska.
Tele voltam életvidámsággal, nevettem ahova csak mentem, minden kis hülyeségen, nem stresszeltem komolyan. Életvidámabbnak mutattam magam. De most így komolyan belegondolva... Az csak a látszat volt. De valahogy mégis hiányzik... Hiszen rengeteg dolgot nem tennék meg, amit amúgy megtettem. Annyira más lenne minden. Annyival boldogabb lennék. Vissza akarok csöppenni, pontosan két évvel ezelőttre. És nem akarom megnézni azt az egyetlen képecskét, ami mindent megváltoztatott... Nagy ívben el akarom kerülni őket. Az egészet. A közös ismerősöket... Nem, én ezt nem akartam. Nem akarom.
"Ősz hajszálak pedig már a fejemen, pedig még gyerek vagyok,és még az is maradok..."
A Nővérkémet akarom. Őt. Hiányzik. Mindig megértett, mindig segített, elnézte a ballépéseim, mert...mert... Hozzá tartozom. Egymáshoz tartozunk... És félek, elvesztettem.

Vissza akarok menni két évvel ezelőttre! Annyi mindent meg akarok változtatni. Vagy legalább az év eleji ballépésem, vagy valami! Nem, nem nem, ez a helyzet most nagyon nem jó. Most nagyon szükségem van valakire. És mindenkit elvesztek. Mindenkit aki fontos. Talán egy ember van még meg... Egyetlen egy. És ő sem úgy mint mások... Ez így nagyon nem jó. Lassan, de biztosan omlok össze.
"Érzed, egyedül vagy, hiába vesznek körbe ezren..."
Nem tudok olvasni. Nem tudok zenét hallgatni. Nem tudok tévézni. Oldalakat nézni.... Semmit. Valahol mindig nála, náluk lyukadok ki.
Where are the hopes, where are the dreams...

Üdvözlök minden kedves olvasót! (:

Jöttem, hogy írjak egy kis szösszenetet. Nem tudom miről... Olyan depis vagyok úgy körülbelül két hete... Magamra se ismerek. Előtte annyira tudtam élvezni az életet, sok baj mellett is. De most... Árnyéka se vagyok önmagamnak. Úgy körülbelül... Beillesztek valamit, amit még pár nappal ezelőtt gondoltam össze:
Hiányzik.... Rettenetesen. Sokkal jobban, mint kellene. Szerintem ő....már azt se tudja ki vagyok. Tudom én egyáltalán, hogy ő ki? Nemhiszem.... De...amit eddig tudok.... nem kérek belőle. és mégis eszeveszetten kapnék utána... Csak még egyszer... Csak még egyszer lennék úgy az övé, mint ezelőtt. Csak még egyszer lenne úgy az enyém, mint ezelőtt. Csak még egyszer... Áprilisig. legalább (: Én....azthiszem.... ha mégegyszer megkapnám, más ember lennék. Talán először, végre, tanulnék a hibáimból. Azthiszem....
Tündérmesék márpedig igenis léteznek. Még ebben a szürke, csalódásokkal és rettenetekkel teli világban is. Igen, léteznek tündérmesék. Mindenkinek van egy saját tündérmeséje. A kérdés csak az, hogy rátalál-e. Én talán megtaláltam... Csak hagytam elúszni. Talán nem hittem benne eléggé. Talán mások nem akarták, hogy valóra váljon. De az biztos, hogy valami nem stimmelt. Így megszakadt... A kérdés, hogy újjá lehet-e teremteni, vagy csak újat lehet teremteni? Egyáltalán mi teremtjük? Vagy csak belecsöppenünk? Sokak szerint magunk alakítjuk a sorsunk. Sokak szerint mi járjuk a sors útját. De az biztos, hogy mindenkinek vannak céljai, és mindenkinek van egy szerepe a világban. Céljaink, hogy elérjük, magunk járjuk az utat, hogy szerepünk megtaláljuk, a sors vezet.
Nekem célom volt. Egy biztos, és erős célom. Megszerezni, őt. Nem tudtam hogyan, fogalmam sem volt mit tegyek, de azt tudtam, hogy mit akarok elérni. És láss csodát... Mondhatni, egyszercsak az ölembe csöppent. Csak jött, és meglett. Itt jöttem rá, hogy igen... Ha az ember igazán akar valamit, az egész mindenség összefog, hogy célját elérje.

Nem fejeztem be. De nem baj... Jó ez így is. Csak a mondanivaló nem... Itt kesergek. Na nem, nem emiatt... Hanem mert holnap adom oda a félévit. Annyira....annyira 100% hogy nem lesz netem... Hogy kikészít. Jó, én basztam el de le vagy szarva. Anyám meg hülye. Ennyi. Azt se tudja mi a kamaszkor. De nem fogja fel. Ááááh nem. Valami pszichomókus magyarázza már el neki az istenért. Ááááh...
Hétvégén itt volt barátnőm, amit rettenetesen élveztem (: Nagyon sokat hülyültünk, pont mint régen. Meg pesten is elvoltunk. Jó volt westendig (: Pest is. Meg a kislány a héven... "Szejetlek!"*nagybanmarkolásszaakarom* "Kislányom ne zavar a lányokat!" "De anyu, én szejetem őket!" *belebújikanyakamba*
Ahj, bearanyozta a napomat a drága :) Annyira imádnivaló volt. A gyerekek pedig nem tévednek ;) Gyerekkorban van mindenkinek a legjobb emberismerő képessége... Hát igen, a kisugárzásom =)P
Es ist vorbei.... vorbei....
Ahj ne ne nem, valaki öljön meg, szépen kérem, szépen nézek, könyörgöm, valaki. Esküszöm nem köpöm be a rendőröknek (: :P Csak légysziiiiiiiiiiiiiiiii. Ez így nem jó, így semmi sem jó. Nincs jó. Balszerencse szériám van... Pesten vagy hatvanszor rossz irányba mentem, rossz metróra szálltunk fel... Semmi jó. Itthon.... Áááh.

Ha valakit érdekelnének az elmúlt napjaim, sajnálom... Nincs kedvem feszegetni. Az a múlt. Ez a jelen. Jövő nincs. Nekem...nincs. A múlton az ember nem változtathat. Ha csak nem fabrikált egy időutazó gépet, amit teljességgel kétlek... A múltat nem érdemes zargatni. Köszönöm. Rosszak voltak. Nagyon rosszak. Ez az év eddig... Rettenetes. Csak remélni tudom, hogy megváltozik. Csak remélni.... Mi a sorsom, mi a tündérmesém? Ez nem tündérmese. Ez thriller. Najó,nem, csak... dráma. Dráma, szappanopera, estébé. Azthiszem valakivel megíratom életem történetét (: de csak úgy magamnak. Jó lenne visszaolvasni. (: Majd meglátjuk.

Azthiszem mára befejeztem. És...talán nagyon hosszú időre, hiszen ha nem lesz netem, nem tudom hogyan írhatnék... :( (:

Örültem, hogy olvassátok. Örülök, hogy olvastátok. Remélem még fogjátok :) NEm szeretném abbahagyni. Nem.... De ahogyan sikerül :)
azért: csbettus@freemail.hu ha fel szeretnétek velem venni a kapcsolatot. azt talán nézni fogom valahonnan :)

Hozzáfűznivaló nincs.

tudom tudom cúna dojog vojt tőjem hogy nyem íjtam.
Ez van :P

Megmondjam nektek mien diétán kell élnem? na tessék.

20:32

Megint szerelmes vagyok. Valaki olyanba, akiből már kiszerettem egyszer... Vagy talán nem is. Talán mindig ott volt valahol mélyen. Mélyen... Persze hogy egy nagy összeveszés után már nem szerettem... Legalábbis úgy gondoltam. Próbáltam csomó mindent csinálni, elfogadni hogy többet már nem lesz. De szépen lassan beleőrültem... Nem bírtam. Szóval valahol mélyen...
És megint. Felszínre jött. Hogy akaratom ellenére-e, már én sem tudom. Előhozta belőlem. =P Főleg a jegyességgel^^ xD Onnantól kezdve jött vissza minden régi érzés. De az átverés nem történhet meg mégegyszer. Ezt tudom.
Tényleg kell, komolyan. Ahogy ő mondta, ha az ember valamit nagyon akar, azért megtesz mindent. És ez lesz. Nagggggggyon akarom... Jó kis bátorsággyűjtés az elkövetkezendő hétben, pár tapasztalatkérdezés, és meg lesz minden. Meg még olvasgatás, ugye? =P ^^ (L) Ahajjj...

Azthiszem mára ennyi. Ja, és egy kis ízelítő egy újabb történetemből, ami már nem TH-s, de azért remélem tetszene az imnetről idetévedő olvasóimnak, és várok visszajelzéseket hogy vajon ide feltegyem-e.

A mai világban folytonos a rohanás. Az emberek mindenhova rohannak. Van aki a munkahelyére, van aki egy találkozóra, mások pedig...csak edzésképpen. És miért van a rohanás? Mert mindig mindenki késésben van. És miért? Esetenként azért, mert sokáig alszik. És persze azért alszik sokáig, mert későn tudott csak lefeküdni. Túl sok volt a dolga, késés miatt. Ez már lassan egy folyamattá növi ki magát... Ja és persze a késés lehetséges a tömegközlekedési eszközök hibájából is. Tapasztalatból tudom mennyire rossz egy villamoson zötykölődni, ami kissé lassabb a megszokottnál, és közben azon idegeskedni, hogy már megint elkések... A szalonnak pedig időben kell nyílnia. De a villamos csak nem siet... Már csak két megálló... Egy dallam csapja meg a fülem. Ismerős... Ja persze, csörög a mobilom. Kedvetlenül előkotorászom táskám mélyéből. Utálom, ha tömegközlekedési eszközön kell telefonálnom, ráadásul késésben.

szejjbusztok

15:22
Beteg vagyok X.X Najó,nem kell komolyan venni, inkább fogalmazok úgy hogy büszke vok magamra =P Hazafele busszal jöttem, és felsegítettem egy öreg nénit rá, a nagy csomagjával. Bevallom, nem szokásom :P De most megtettem és ezért büszkeség tölt el XD

Van egy mondat, nem rég, pontosabban tegnap találtam ki: He was just another boyfriend, and that was just the end! =P ;) :D (magyarul annyit tesz, legalábbis remélem:D, hogy ő csak egy másik pasi volt, ez meg csak a vége! ) Szóval kb így kell túltenni magunkat a dolgokon :D Lassan így is gondolom. Lassan XD
Hétfőn ECDL vizsgát raktam. Ma jött meg az eredmény, ill ma tuttam meg. Prezentáció. ÁTMENTEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM !!!!!! XDXDXDXD Kémia órán mondom felírom a tenyeremre, azt írom: ECDL elmentem. Úhhh geci mondom de hülye vagyok XD
Attila beszólása forevör: Gyurcsány meg azt mondta -Az összecsort fontok... ööö nem, illetve az összefort csontok...!
Szétröhögtük az agyunk xD Nagyon ott volt :D Meg matekdoga volt. Meg info is. no mind1.

Néha olyan fura minden. Volt már veletek olyan, hogy úgyéreztétek újra szerettek valakit, pedig nagyon nem kéne? Hát az jó szar x.x De azthiszem most inkább nem fejtem ki a véleményem. Az is megeshet, hogy másodszorra jobb lesz. És talán nem hiábavaló. Megeshet...

---

Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben szorosan odatapadtam a falhoz,mi az ágy és ajtó közötti kis rész volt, és megvártam, míg eltűnik az árny. Vártam, s mikor már semmi nem mozdult, zakatoló szívvel kimentem inni, majd visszabújtam az ágyamba. És egészen nagyobb koromig megtartottam magamnak azt az emléket, és egyben hitet, hogy én láttam a télapót, még ha nem is szemtől szemben.

---

Szóval még mindig olyanokat álmodok mostanában, amikre emlékszem, amik teljesen valóságosnak tűnnek, olyan erejűek.

Hideg van, a kezem szarrá fagy, ráz a hideg és éhes vagyok, úgyhogy megyek. Sziasztok 15:41

9:13
Nem tudom mi van velem. Reggel felkelek, és nem ismerek magamra?! Pedig semmi okom rá.  Lényegében ugyan az vagyok, aki eddig.
9:59 De valami mégis változott. Érdekes meccs ez az egész. Érzem hogy valami változott, de megmondani nem tudom. Senki nem tudná. Hiszen...csak ennyit tudok mondani, ugyan az vagyok, aki eddig, de valahol mégis más.

Amúgy érdekes álmom volt az éjjel. Valami csapat tagja voltam. Nemtudom, talán sportos, vagy más, annyira emlékszem hogy csapat. És... eleinte a tagja voltam. Aztán elegem lett. Azt hiszem abból, hogy végtelen kötöttségeim voltak, alig tudtam valamit csinálni. Mindig tőlem várt el mindent az egész csapat, még a vezető is. Kezdetben próbáltam megfelelni, és megtenni amit kérnek, hisz a csapat egymásért van. De ha megbukok, az egyész csapat bukik. És persze valahányszor nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy kéne, engem hibáztattak, hogy az egész csapatnak annyi. Ebből lett elegem. Elkezdtem rohanni. Az elején ment, és lehagytam őket, de aztán kezdtem elakadozni... Az érdekes az, hogy minden álmomban így van. Egyszerűen nem tudok futni, mintha valami visszahúzná a lábam... És csak vonszolni tudnám.
Most is ez volt. Amúgy pest volt, a lakótelep. Legalábbis merőben hasonlított rá. Mamám környékére.
Tehát a futás már nem ment. Kezdtek beérni, és folyamatosan kiabáltak, hogy miért megyek el, és maradjak itt, segítsek, kellek, satöbbi. De elküldtem őket a... Muszáj elmennem, már nem bírom. És akkor repültem... Mint általában, amikor már nem megy a futás. Felszálltam, hiszen úgysem tudnak utánam jönni. És mentem, menekültem, amilyen gyorsan csak tudtam... A házak közé, akárhova, csak ne lássanak.
Később, amikor már eltűntek, előjöttem. Tulajdonképpen egy vágyam volt: egy kicsit eltűnni a világ elől, minden ismerős elől, senki ne tudja hol, vagy hogy vagyok. Mikor a házak közül előkerültem, ott volt valaki. Az álmom szerint egy barátom. A legjobb. Nem lány volt, fura mód nem. És nem is az életben lévő barátok közül. Mégcsak a TVből se meríthette a tudatalattim, hiszen olyanra se hasonlított. Egy, a valóságból ismeretlen személy, a tudatalattimban pedig legjobb barát. Ő ott várt. A csapat tagja volt, de nem árult el. Megvárt, én pedig odamentem hozzá.
- Elment mindenki?
- El, hiszen este van. De miért csináltad?
- Ezt ne feszegessük, kérlek. Lehetne egy hatalmas kérésem?
- Számítottam rá, meg tudod hogy úgyis igent mondok...
- A legjobb barátom vagy. Ugye...el tudnál egy kis ideig...
- Hozzánk nyugodtan jöhetsz. Igyekszem úgy csinálni, hogy senki ne vegyen észre.
Arra emlékszem, hogy vele is repültünk. Illetve hogy ő is tudott. Úgy jutottunk el hozzájuk. Legközelebb pedig csak arra emlékszem, hogy már ott vagyunk, és aludni próbálunk. A saját szüleitől, és két nővérétől is próbált elrejteni. Mögötte voltam. Feküdtünk. Ha bejött valaki, mindig próbált minél jobban eltakarni a takaróval. Senki nem vett észre. Ebből is látszik, hogy álom volt, valóságban már rég észrevettek volna, hiszen mégiscsak feltűnő, hogy valaki van mögötte... De ott nem. Azért is lehetett, mert hogy úgymondjam, koncetráltam arra, hogy ne legyek látható. Szóval nem vettek észre, és aludni tértünk. Felém fordult, még egy kicsit dumáltunk, de tényleg csak pár szót, és ennyi. A következő kép reggel, de ugyan az mint este volt, hogy bejön valaki... És nem vesz észre. Aztán annyi rémlik, hogy álltunk, vagy ültünk a szobába, az ágyon, és beszélgetünk. Közben elgondolkodtam. Hogy mennyire imádom...
Egy átlagos srác volt, azthiszem még szemüveges is. Azt meg kell hagyni, nem volt ronda, de az a tipikus visszahúzódó srác. A haja jó volt, nem rövid, pont jó, tetszett. Barna volt, de világos.
Beszélgetés közben azon is kaptam magam, hogy a száját nézem... Mindenki tudja ez mit jelent. Ennyire emlékszem ilyen téren...
Aztán arra, hogy végülis észrevettek, két nővére volt, és még az anyjára emlékszem. Megmondtam, hogy csak szeretnék kicsit eltűnni a gondok elől, nem is szóltak semmit. Örömmel fogadtak.

10:46 Körülbelül ennyire emlékszem. Fura egy álom volt, és hosszú. Nem mondhatnám kuszának, csak egy kicsit. A helyszínek mindig hasonlítottak valamire. Sosem lehetetlen volt egyik se. A történés, a szálak, követhetők voltak. Egy ideje már mindig olyat álmodok, ami emlékezetes, és erős nyomokat hagy.
A múltkor megöltem az egyik tanárunkat álmomba. Amúgy...Nem vagyok morbid X.x
Volt már olyan, hogy az ofőnkkel ordítoztam, hogy nekem elegem van, nem bírom tovább, meg elmegyek ebből a suliból. És ott is elrohantam, és utánam jöttek. Illetve...mintha ilyen biztonsági szolgálat, csak gyerekekből. És azok próbáltak elkapni. Eleinte suli szerű épület volt, majd vonatszerű valami lett. >.<'
Namindegy, szóval kuszák, de mégis értelmesek az álmaim. Amúgy párbeszéd, amit a mostaniról írtam... Nem szószerint van, és lehet h talán csomó minden el se hangzott, csak úgy gondoltam így levezethetőbb az egész.
Ha végigolvastad, annak örülök. Ha kommentelnél, annak jobban örülnék...
Pápás 11:00

19:30

Kissé unhatjátok már, hogy mostanában a bejegyzések a mágiáról, és misztikáról szólnak. Úgyhogy el kell keserítselek titeket...újra így lesz. Egyszerűen nem tudok leállni. Ja, de hogy valami más is szerepeljen benne, ismét csemegézgetek nektek idézetekből, de most nem szerelmi téma, inkább olyan életbölcsesség szerű. SZóval akkor kezdjük ezekkel:

Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, küzdelem, csalódás, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet.

Más emberek egészen mások, mint mi s ... nekünk ezt mindig egy-egy fájdalmas érzés árán kell megtanulnunk.

Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyék észre, ott ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmentél.

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.

King, Stephen

Nah bocsi, de lusta voltam most leírni. Ennyi lenne mára. én félek. mindig is féltem a változástól. mindig is nehéz volt elfogadnom. Nahát mindegy... úgysem nagyon izgatsenkit o.O
Kicsit érzem már most. Mondjuk azon hogy... szorgalmasabb vagyok :P NA mind1. pápás (najó, meguntam h javítgatom a képet. ha elakarjátok olvasni, jeleníccsétek meg. puff)

16:52

Szóval... Misztika. Vááááááááá. Hihetetlenül érdekel. Azthiszem komolyan elkezdek foglalkozni vele.

Épp ma gondoltam arra, hogy új életet szeretnék kezdeni... Úgy értem... Új lehetőségek. Új látásmód. Új ismeretségek. És esetleg talán nekem is kicsit megújulni...? Lényegében a régi önmagam maradni. Csak némely dologban megújulni.
Gondoltam tarotozok egyet. Meglehet, hogy interneten keresztül... Ám nem kevésszer jött be, így szerintem elég csak ráhangolódni, és máris helyes lesz.
A kártya ami kijött: Az Ítélet.
Hmmm, le akartam írni amiket írt, de leállt a mozilla, és eltűnt a magyarázat... Annyit olvastam el belőle, hogy változásokra, változtatásokra van szükségem. Fura, nem? ^^
Most inkább húzok újat, előtte felteszem a kérdésem.
Kehhmm. A kérdésem szerelemmel kapcsolatos volt. Pontosabban hogy rátalálok e rövid időn belül, ileltve találok e egyáltalán valakit...
A kártyalap: A Remete.
Jelentése: befelé fordulás, visszahúzódás, a függetlenség megőrzésére való törekvés, bölcs szemlélődés.
Ez a legmagányosabb kártya a tarotban.(Köszi...Nem túl bíztató.)Olyan embert jelképez, aki a saját útját járja, aki saját dolgait intézi. Minden téren függetleníti magát a világtól, mások véleményétől. Felül tud emelkedni a konvenciókon, és új utakat keresve, teljesen eredeti módon közelíti meg a problémákat is, de a kitűzött céljait is. Önnek is így kell cselekednie, ha célt akar érni. (Ráhibázott, mert az előtte leírtakban nem igazán ismertem magamra. Sőt...^^) A kártya azt jelzi, hogy eljött az ideje a befelé fordulásnak, az önelemzésnek, meg kell vizsgálnia eddigi helyét és szerepét a világban ahhoz, hogy tovább léphessen. (mintha nem lennék elég magambaforduló...Bár lehet, hogy a befeléfordulást szellemileg és lelkileg érti? spirituálisan?o.O) Ehhez az önvizsgálódáshoz félre kell húzódnia, el kell vonulnia. Sok esetben szomorú, depressziós ('^.^) időszakot is jelöl a kártya, de hát ez elkerülhetetlen, mert a belső megújulásnak az alapja, és az új tervek felé mutat. (No megint kezdek rájönni, hogy ugyanazzal kapcsolatos a kártya, amiket előbb említettem. A változás. o.O Hmmm...) Komolyabb környezetváltozás is bekövetkezhet a jövőben, amely ugyancsak a magányhoz vezet. (Tehát pasi, szerelem nyista.) De ez a magány nem jelent egyben elszigeteltséget. Bármikor közel engedheti magához a világot, és az emberek boldogan fogadják a társaságát. Az elvonulásra saját maga miatt van szüksége. (Eddig is tudtam...és terveztem...) A következő napok-hetek, sőt, hónapok kemény munkát követelnek öntől, felelősséggel kell szembenéznie a jövővel, és ebben a helyzetben nem akar másokért felelősséget vállalni, csak önmagáért. Alkotó próbálkozásai, sikeres megnyilvánulásai alkalmat teremtenek az eddig rejtett tehetségek minél teljesebb kibontakoztatásához. Most figyelmen kívül tudja hagyni a felszínes, hízelgő megjegyzéseket, el tudja kerülni a mellékvágányra terelő megoldásokat, csak a lényegre koncentrál, és éppen ebben rejlik leendő sikerének titka.


Ennyi lenne. Hát igen... Érdekes dolgok futottak át az agyamon a végigolvasása közben. Környezetváltozás... kezdek félni. Csak nem költözés... Őszintén szólva az egész leírtaktól rettegek. Persze valamilyen szinten várom is, hiszen... nekem csak jóttesz. Főleg az ilyen állapotok. És örömmel vágok bele, hiszen tudom, hogy sikerem lesz. Honnan? Csak érzem... (hogy úgy lesz ahogy megírta...)
Hát szóval félek de remélek és várom.

Remélem elolvasta a kedves látogató, és elgondolkodott.

További szép napot és estét mindenkinek!