.:[Happycsaj napjai]:.

Képzeletbeli beszélgetés a kislány énemmel.

Sötétség, magamat látom, amint tapogatódzok, és tulajdonképpen átlátom az egész semmit. Talán, talán nem is sötétség, csak egy nagy semmi... Aztán jön ő, hosszú szőke hajával, bátyjától levetett ruháiban, kíváncsian méreget.

- Ki vagy?
- Én... én te vagyok, 16 évesen. Szerettem volna veled beszélgetni, egy kicsit...
- Te lennél én?
- Hát, valahogy úgy... Lehetne, néhány kérdésem?
- Kérdésed, hozzám? - hitetlenkedve húzza föl a szemöldökét, egy kis gúny is kiül arcára.

- Igen, mert gondolkodtam, a kezembe kerültek képek magamról... vagyis, hogy mondjam, rólad, tehát arról az énemről, aki most te vagy... Mindegy - meglepően zavarban érzem magam előtte, pedig ő a kisebb, és tudatlan, óóó de mennyire tudatlan... mégis, mintha egy nagy ember előtt kéne megfelelnem. Talán attól félek, mit gondol rólam... magáról, úgy 6év múltai magáról. - Szóval, te hogyan viszonyulsz most az életedhez?

- Ezt hogy érted? - idegenkedve néz rám, talán el sem hiszi, hogy én ő vagyok.

- Mit gondolsz, hogy most milyen családban élsz, milyen körülményeitek vannak, és mennyire örülsz ennek?
- Ha te én vagy, akkor ezt tudnod kéne.

- Nem emlékszem...- hajtom le a fejem bűnbánóan. Vagy, talán emlékszem, csak reménykedem, hogy rosszul...

- Nem szeretem a családomat - emlékeim nem csalnak. Szomorú? Az talán mégjobban, hogy ez mostanra sem változott...

- De hát, miért? Mármint, jó, természetesen tudom miért. De rengeteg olyan gyerek van, aki örülne, ha ilyen körülményei lehetnének mint neked! Érted?
- És az engem, mit érdekel? - vágja hozzám makacsul. - Én nem ilyet akarok, nem szeretem őket, állandóan csak piszkálni tudnak.

- Csak azért teszik, hogy neked jobb legyen... - könnyek gyűlnek a szememben a felidézett emlékektől. Tökéletesen tudom mit érez... hogyne tudnám? Hiszen én vagyok...

- Miért lenne nekem attól jobb, mert piszkálnak? Miért kell mindig kiabálni és megszólni ahhoz, hogy nekem jobb legyen? Semmi szeretetet nem kapok! De ezt neked is tudnod kell!

- Én nem... te nem... nem érted még - érzem a könnyek sós ízét, a torkomat szorítják. - Most ez vagy te, itt áll előtted a majdnem 17 éves éned... arról mit gondolsz? - próbáltam másra gondolni, de bármi jött, csak emlékeket ébresztett. Nem az életemből, az érzéseimből, a gondolataimból, amiktől rettenetesen éreztem magam.

- Nem tudom - adta a rövid választ.
 - Gondoltad volna, hogy ilyen leszel?
- Azt hiszem nem. Sosem tudtam milyen leszek, mindig más elképzelésem van.

- Most már tudod...

- Igazából nem - szakított félbe. - Nem tudok rólad semmit... Megnőttem. Rövidebb a hajam... ennyi?

- Szebben látod a világot - szögeztem le. Kételykedve nézett rám.

- Ugyanilyen rossz az életem? - akaratom ellenére is felkacagtam. Mit is vártam, hiszen... én voltam az.

- Sosem volt rossz. Mindig, mindig lesz más, akinek rosszabb. Tudom, tudom hogy téged ez nem érdekel, még most sem érdekel, ezt elárulhatom, de eszedbe jut, és olyankor hálás vagy érte. Nem tudod még mi az a hála, de... Tudod mit? Azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire szégyellem magam azért, amilyen lett belőlem. De rájöttem, nincs miért, sokkal jobb ember lettem, mintha az maradtam volna, aki most te vagy. Értékelem, hogy van családom, értékelem, hogy van ház a fejem fölött, és tudod, lettek barátaim is. Bár az évek folyamán váltogatták egymást, de voltak, és ez számít. Eleinte féltem, hogy ez lesz, amire gondoltam, hogy vigasztaló szók helyett csak közömbösséget és kételykedést fogok kapni, de így világítottál rá, hogy tulajdonképpen, büszkének kell lennem magamra. Sokkal jobb ember lettem, és ennek örülök - kiadtam magamból a gondolataimat, miközben fogalmam sem volt, érdekli-e, vagy alig figyel. Már nem ismerem a régi önmagam, az egyedüli amire emlékszem, a gondolatai. És talán pont ezért sikerült rajtuk változtatnom.

- Akkora hülyeségről beszélsz... - ismét felkacagtam, és sokkal felszabadultabb voltam.

- Majd... majd meglátod - mosolyogtam végül, majd megborzolva a haját, elköszöntem, és elsétáltam, tovább a semmibe. Örültem, hogy tisztáztam ezt magammal, és végül arra jutottam, amire nem is gondoltam volna előtte. Büszke vagyok arra, aki lettem.

Egy átsírt este, és kiskori képeim nézegetésének a hatása.

Ezvan...