.:[Happycsaj napjai]:.

- Könnyen jött, könnyen ment - zárta le a monológját Rebeca, egy újabb (számára csöppet sem fájdalmas) szakítás után. Gondatlanul huppant le a kanapéra, és szórakozottan kapcsolgatni kezdte a TV-t.

- Neked ennyi a szerelem?! - kelt ki magából mellette ülő jó barátja, Nick. Minden ilyen esetnél felháborodottan szemlélte az eseményeket, és hitetlenkedve hallgatta Becky korántsem érzelmes meséléseit, hogy hogyan is történt az egész.
Becky csak elmosolyodott, rájött, hogy barátja teljesen félreérti a benne lezajló dolgokat.

- Ugyan kérlek, ennyire azért ne becsülj alá - fordult felé mosolyogva, kissé félredöntött fejjel. - Azt hiszed, ez nekem szerelem? Ah, ugyan! Elárulok neked valamit: még sohasem voltam szerelmes - mosolygott a távolba. - Persze, lehetne mondani, hogy akkor honnan is tudhatnám, de pont innen. Aki szerelmes, azt hiszi, ő tudja a legjobban, mi a szerelem. De szerintem ez nem így van. Aki szerelmes, azt elvakítják az érzelmei, és még a legjelentéktelenebb dolgot is a szerelem hozzávalójának tekintik. Egy szerelmesnek összemosódnak a fogalmak, és sokszor még azt sem tudja, mi a szeretet. Soha ne kérdezd, hogy mi a szerelem, olyasvalakitől, akinek már volt benne része, vagy legalábbis azt állítja. A szerelem témájában csak is egy olyan ember tud tisztán látni, akinek még nem volt benne része.

- Ezzel azt mondod, te, aki még soha nem volt senkibe szerelmes, jobban érted a szerelmet, mint aki már megélte - ez nem is kérdés volt, Nick inkább kijelentette, hátha úgy jobban megérti, ha magának összefoglalja. De sehogy sem akart benne összeállni ez a két dolog.

- Pontosan - helyeselt Becky komoly arccal.

- Mégis miért? - már nem bírta leplezni csodálkozását, és hogy mennyire nem ért egyet ezzel a gondolkodással.

- Hmm, mondhatnám úgyis, hogy az ok egyszerű, de mivel te teljesen ezen elmélet ellen vagy, számodra nem az. Én úgy mondanám, hogy aki már volt szerelmes, az valószínűleg annyi mindent átélt, hogy maga sem tudja mi az, amit szerelemnek, és mi az, amit nem annak tudhat be. Az pedig, aki még nem volt szerelmes... mint például én, az tudja, pontosan tudja, miből maradt ki. Kétség kívül az elvárások kialakulásában a közvélemény, és az olvasottak is szerepet játszanak, de mégis, aki még nem esett szerelembe, és már jó pár kapcsolata véget ért emiatt, az tudja az okokat. Ő tudja, mi az ami hiányzott, mi az amiért úgy érezte, ez a kapcsolat így nem jó... mert nincs benne olyan, ami a szerelem kialakulásához, és meglétéhez kell - beszéd közben néha még Becky is elgondolkodott, hogy mit is akar kifejezni, de mindig megtalálta  a megfelelő módját gondolatai kimondásához.

- Akkor, szerinted mi az, ami a szerelemhez kell?

- Tudod van az a dolog, amit mindig a szerelemre mondanak, hogy ha valakibe szerelmes vagy, akkor csak az ő boldogságát tartod szem előtt, és csak az érdekel, ami neki jó. Már nem fogsz meglepődni: én ezzel nem értek egyet. Ez egy közhely, egy általános téveszme. Szerintem... a szerelemben nem az imádottunk boldogsága az elsődleges... a szerelem az, amikor mi magunk, jobban ismerjük a másik vágyait, de nem csak úgy, hogy azt hisszük... hanem amikor valóban tudjuk, mi az, amit a másik akar. Amikor jobban tudjuk, mint ő. Amikor mi tudjuk, míg ő csak hiszi. Ezért nem tartom valósnak azt a dolgot, mikor egy szakításnál az egyik fél azt mondja  ’ez így nem megy tovább, én boldogabb lennék nélküled’ és a legrosszabb válasznak tartom ha a másik úgy felel, hogy ’rendben, ha te boldogabb vagy nélkülem, elengedlek’. Persze lehetnek ilyen esetek, amikor valóban így van, de rengeteg esettel találkoztam már, amikor a szakító fél nem is igazán akarta a szakítást, egyszerűen csak bizonytalan volt, ami felemésztette, és ezért rossz döntést hozott. De a másik ezt nem tudta, és könnyűszerrel beleegyezett a szakításba, mert azt hitte, ezzel udvarias, és boldoggá teszi a másikat. Ezeket a tévedéseket hívják egyesek szerelemnek... Amivel szerintem teljesen eltájolódnak. Te voltál már szerelmes, Nick? - fordult hirtelen barátja felé, mint aki egy transzból tért vissza.

- A te értelmedben? Nem, azt hiszem nem - mosolygott Nick, bár még mindig nem egészen érezte valósághűnek Becky szavait, mégis elgondolkodtatták. - Mások értelmében viszont rengetegszer. Mondják is sokat, hogy ’Nick, te túl gyorsan beleszeretsz a lányokba...’ és ezzel mindig egyet kell értenem. Azt hiszem, ilyenkor olyan vagyok, mint... nincs jobb szó: mint egy rajongó. Sokszor van úgy, hogy már akkor beléjük szeretek, mikor a nevükön kívül nem sok mindent tudok róluk. Mindig csak később, és fájdalmak árán jövök rá, hogy a lány, nem is az a lány, akinek én gondoltam. Ilyenkor mindig összetörök valamennyire, egy kicsit magamba zuhanok. Akkor jön jól, hogy dalokat írok, mert ezeket a helyzeteket ki tudom magamból írni, és ezáltal kevesebb ideig tart az összezuhanás, mint rendes esetben tartana. Azt hiszem, az ilyen eseteket dalírás közben dolgozom fel. Még jó, mert ha nem lenne hogyan feldolgoznom, szerintem már érzelmileg eléggé instabil lennék... Annyiszor történt ilyen, és én mindannyiszor csalódtam, egyesek ilyenkor azt mondanák, már hozzászoktak a csalódáshoz... De ilyen nincs. Az ember nem szokhat hozzá egy érzelemhez, főleg nem egy rosszhoz, ilyenkor csupán mélyen magába süllyeszti, ami pedig ott fogja marcangolni a szívét belülről, sohasem hagyja nyugodni, ő pedig nem tudja, miért is ennyire boldogtalan... Ezért inkább mindig valamilyen módot keresek arra, hogy feldolgozzam a csalódásokat. Márpedig minden kapcsolat vége, valahogyan mindig csalódás, vagy fájdalom...

- Érdekes... nézőpont - nézett rá Becky furcsán. Nick pedig nem értette ezt a nézést, azt hitte amit elmondott, mindenki számára természetes.

- Egyik szakításod sem keltett benned csalódást, fájdalmat? - kérdezett rá Nick, de még kimondani is természetellenesnek tűnt.

- Nem, igazából... Nem. Ha szakítok, az okkal van, még az is, ha velem szakítanak. Ha pedig nem vagyok szerelmes, nem nevezhetném fájdalmasnak, és csalódásnak a szakítást. Inkább nevezném az érzést... megkönnyebbülésnek. Megkönnyebbülés, hogy nem döntök tévesen, hogy nem kötöm össze az életem valaki olyannal, akivel előbb utóbb úgyis megszakad a harmónia. És ilyen esetekben, jobb előbb, mint utóbb.

- Te kőszívű...- meredt maga elé Nick. Kicsit megrendítette ez a fajta felfogás. Kétség kívül két külön világban élnek, ezzel eddig is tisztában volt, de pont azért vannak meg ilyen jól, mert elfogadják a másik véleményét, és nem próbálják a sajátjukéra formálni. - Még, soha nem sírtál fiú miatt? - próbált valami olyat találni, amiből újra azt gondolhatja, hogy egyik legjobb barátja mégsem olyan rideg és közömbös, mint amilyennek mutatja magát. Ám a következő pillanatban egy percre megbánta kérdését, mert Rebeca arca megfeszült, és ideges, egyben keserves mosolyra húzódott a szája.  Látszott rajta, hogy ezer és ezer gondolat cikázik a fejében, lénye egyik fele pedig arra koncentrált, hogy ne gondoljon rájuk, hogy ne érezze át újra, a gondolatok súlyát. Lassan, és halk, nyugodt hangon kezdett el beszélni.

- Egyszer, volt egy barátom. Egy nagyon-nagyon jó barátom... De sohasem jártunk. Pedig mindketten tudtuk, mennyire kellünk a másiknak. Nem szerelem volt, egyikőnk se volt szerelmes a másikba... éppen elég volt az a szeretet, és az a vonzalom, ami mindkettőnket hatalmába kerített, akárhányszor csak egymás közelébe kerültünk. Szóval, ő volt a legjobb barátom, vele mindent megosztottam, és ő is mindent megosztott velem. Kamaszok voltunk, éppen életünk azon időszakában, amikor még kerestük önmagunkat. Igaz, ő 1 évvel idősebb volt nálam, 17 éves, de mindig azt mondta, érettebb vagyok még nála is - mosolygott, mint az emberek a kellemes emlékeken szoktak. - Aztán kiderült, hogy ez valóban így van - bár próbált nyugodtan tűnni, arckifejezése elárulta, fájdalom és elkeseredettség áradt a szeméből. De Nick mást is észrevett, észrevette a mélyben bujkáló csalódás elkerülhetetlen marását. - Rengeteget lógtunk együtt, néha úgy viselkedtünk, mint egy szerelmespár, fogtuk egymás kezét, és nevetgéltünk. Én felnéztem rá, ő tisztelt engem. Kiegészítettük egymást, egy lélek lettünk, két testben. De észrevettem, hogy megváltozik, egy hónap alatt annyira más lett, hogy kezdtem aggódni. Ismertem a suliját, és tudtam, hogy rossz társaságba került. Beszéltem a fejével, ő pedig hallgatott rám, és megnyugtatott, hogy csak néha lógnak együtt, iskolán kívül sosem. Én persze hittem neki, és megnyugodtam, bár belül tudtam, hogy valami akkor sincs rendben. Egyik nap, mikor megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba, átmentem hozzájuk, hogy egy kis időt előtte is együtt töltsünk, de az anyukája azt mondta, nincs otthon, haverjai elhívták. Én pedig nem tudtam, milyen haverokról beszélhet, mert a legjobb barátja én voltam, ismertem a baráti körét, közös barátaink voltak, és sosem mentek úgy el senkivel, hogy ne szóltak volna. Ezért elkezdtem sétálni a mozi felé a kertvárosból, és egyre csak azon agyaltam , kikkel lehet. Aztán megláttam a park felé menni, azzal a csapattal, akikkel nem szerettem volna... Úgy döntöttem, észrevétlenül utánuk osonok, így követtem őket egészen a parkig, ahol a fák mögül figyeltem az eseményeket. Az egyik padhoz mentek, ahol egy fickó ült, akiről mindketten tudtuk, hogy drogdíler, ugyanis közös sétáink alkalmával próbált már ránk sózni egyet s mást. Meglepetésemre, Ő, pont ő volt az, aki átadta a pénzt, és átvette a cuccot. Névről pontosan nem tudom mi volt, de mint később kiderült, egy bikát is kiütne... Ezen felfedezésem után csalódottan sétáltam haza, amikor pedig átjött, hogy elmenjünk moziba, csak ráordítottam , hogy hogy tehette ezt és miért hazudott nekem ennyit, majd rácsaptam az ajtót. Akkor jöttem rá, hogy ő már nem az a srác, aki az én legjobb barátom, és már soha nem is lesz az... ekkor sírtam. 3 napig mást sem csináltam. Sírtam, keservesen, senkit nem akartam látni, róla még hallani se akartam, csak sírtam, minden érzelmet kisírtam magamból. 1hét múlva kaptuk a hírt, hogy a park egyik fája alatt találtak rá, eszméletlen volt, a kórházban kiderült hogy túladagolta magát, és később már nem bírták megmenteni. És még saját meglepetésemre is... ekkor nem sírtam. Rezzenéstelen arccal hallgattam végig, amit a rendőrség elmondott az esetről, mert tudtam, hogy ők nem az én legjobb barátomról beszélnek. Az én legjobb barátom soha nem tett volna ilyet, csakhogy ő már nem az a srác volt. Később, átadtak egy levelet is, amit nekem írt valószínűleg még azelőtt, hogy a parkba ment. Keserves hangvételű levél volt, leírta minden fájdalmát, minden bánatát, és leírta, mennyire sajnálja amit tett, amit velem tett. Amit magával tett... Azt a levelet a legjobb barátom írta. Felismertem. Az volt az utolsó eset, hogy az volt, akit én szerettem. Már csak egy levélben maradt meg... Amit a temetéskor is magamnál hordoztam. Ott sem sírtam, nem... Csak a felismeréskor, hogy a legjobb barátomból mi lett. Csak az fájt... a többit már tárgyilagosan szemléltem, többi esetben már csak egy srác volt, akit ismertem, de nem közelről... csak látásból - levitte a hangsúlyt, és a hangerejét is, jelezve hogy a mondandójának vége.

Nick valósággal megdöbbent, hogy egyetlen könnycsepp sincs Becky arcán, sem a szemében. Csupán az a mélységes fájdalom van az arcán, amit még soha nem látott rajta. Megkönnyebbült, mikor felismerte, hogy ez az egész csak egy álarc, és meg is értette, miért használja. Nem tudott mit mondani, mert egy ilyen történet után, semmi nem tetszett helyénvalónak. Csak nézett maga elé, és érezte ahogy folyamatosan, egyre jobban ismeri meg ezáltal Rebecát, és minden, eddig meg nem értett gondolatát lassan kezdi felfogni, és elfogadni. Láthatólag Rebeca se igényelte most a beszédet, inkább eldőlt a kanapén, és mosolyogva idézte fel magában a szép emlékeket. Megkönnyebbült, ismét, hogy egy újabb részét fedhette fel, amit eddig annyira igyekezett titkolni, és elrejteni. Tudta, hogy ezen a délutánon már nem sok szót fognak váltani, és tudta, hogy most ismét valami egyesítette őket, ami jó érzés volt. Lassacskán elnehezült a szeme, ezért inkább becsukta, és úgy nosztalgiázott, és kezdte felfedezni az egyezéseket Nick, és hajdani legjobb barátja között. De túl sokat nem tudott gondolkodni rajta, mert elnyomta az álom, így a délutánjuk valóban csöndben, és nyugalommal telt.