.:[Happycsaj napjai]:.

 Miért aggatunk magunkra álarcokat, amiket talán nem is akarunk? Ami rosszabb, mint mi magunk? És hiába jön rá az ember, hiába tépné le magáról és dobná a feledés tüzébe, észre kell vennie, hogy ránőtt, mint Jim Carrey-re a maszk... Sőt talán annál is jobban, de önmagához képest ugyanolyan ellentétes viselkedésre készteti. Ami ráadásul nem tetszik senkinek, mégsem képes magáról ledobni, s megmutatni hogy ’hé, ittvagyok, ez vagyok én, nem utálok mindenkit, nem akarok mindenkit elküldeni, több szeretet van bennem mint azt bárki gondolja...’ De már csak azért sem megy, mert megtörténtek a beskatulyázások, az ítéletek megszülettek, amiktől mindenkinek megszólal a vészcsengő a fejecskéjében amint hozzájuk szólnak.

Nehéz megváltozni, egy álarcot ledobni azonban még nehezebb. De akkor miért alakítjuk ki, miért nem adhatjuk önmagunkat?
Azt hiszem, ez egy olyan érzékeny, érzelem-centrikus és szeretetéhes ember számára, mint én, valamiféle védekező mechanizmus. Bár azt nehéz megállapítani, hogy mi ellen nyújt védelmet, az emberi kapcsolatok kialakításán kívül. A legnagyobb paradoxon bennem, mikor érzéketlennek mutatkozok, holott sokkal jobban megérintenek a dolgok, mint az látszik. Az érzéketlen emberektől pedig persze hogy mindenki elfordul... De én egyszerűen félek megmutatni, hogy mi az ami megérint, mert azzal úgy érzem elárulhatom egy gyengeségem, vagy talán ösztönösen azon vagyok,hogy senki se lássa ha meggyengülök. Ne lássák, hogy van szívem, hogy vannak érzéseim,  mert egy ember talán legsebezhetőbb gyengesége az érzések. Ha azt hiszik, nincs, nem fognak belém taposni a földön... Vagy mégis? Végül is, a mai emberek már azt se nézik merre, kibe, mibe, csak taposnak. Ez nem jött be...
Akkor sem árulhatom el magam. Szerintem soha nem is fog ez változni... Kevés ember van, aki valóban ismer. Ők szeretnek... nekem ez elég. Azt hiszem, könnyen meg tudom ítélni, hogy kinek tehetem meg, ki az, aki nem fog belém rúgni ott, ahol gyenge vagyok. Ugyanis eddig, akiknek valóban megnyíltam, még nem tettek ilyet. Egyikőjükben sem kellett csalódnom, nem szúrtak még hátba. (természetesen van kivétel, de elenyésző számban, no meg az sem barátok közt) Én ezzel boldog vagyok, amennyire lehetek, s bár sajnálom, hogy ritkán beszélhetek azokkal, akiket igazán szeretek, s azt is legfőképp neten, tudom hogy idővel in real life is megtalálom a társaságom. Addig pedig maradnak a buszozások, vonatozások, de nembaj, szeretek utazni. (:

Jön a meleg, menjetek strandra, nehogy otthon döglődjetek mint én ;DD
Csókolom!